Elek László: Nagy Gusztáv írásaiból. Versek, széppróza, néphagyomány, publicisztika - Gyulai füzetek 5. (Gyula, 1992)

SZÉPIRODALMI MUNKÁSSÁGA A KORTÁRS KRITIKA TÜKRÉBEN

kötet javarészt kétségtelenül pesszimista költeményeket foglal magában, de Nagy Gusztáv jóízű nyelvezetével nemes zománcot, túláradó keserűségével férfias erőt tud adni olyan gondolatoknak is, amelyek ezek nélkül egy hitét vesztett korszak dekadens szenvedélyeinél nemigen jelenthetnének többet. A versek ritmikáján itt-ott érződik még némi Ady-hatás, és a reá emlékezés idézteti ismerős összefüggésekben az életet, halált, vért és fátumot, de legtöbbször mégis a lelki emlékezések fölé kerekedik Nagy Gusztáv igazi hangja, és ilyenkor mutatkozik meg teljes erejével ösztönös lírai tehetsége. A kötet legszebb darabjai, az egyszerű versek, ezeknek közvetlen hangja, a sorok melodikus zengése, hasonlataik képszerűsége és a gondolatok asszociatív tartalma alapján Nagy Gusztávban a fiatal nemzedék egyik legtalentumosabb poétáját véljük felfedezni. A finom köntösben megjelenő kötet tehetségre valló linoleummetszeteit Illési Péter készítette, és a gyomai Hungária nyomda adta ki. (m. - Nemzeti Újság, 1930. V. 11.) Tempea Nagy Gusztáv verseskönyve óh, fekete sorsom fekete flótája, Zokogsz, de a nótád magyar föld nótája! Ez a fiatal magyar költő már az Elindulás első stációjánál megtorpanhatott. Meg kellett, hogy torpanjon a különben is rögös úton, hátha még azt a legmostohább életkörülmények festik feketébbre: Én az anyámra nem is emlékszem, Hányszor fakad fel az Anyám! Anyám! De fölém féltőn senki sem hajolt (Elindulás, 1927.) Jaj de pokol haldokolni, Magyar sorsok kemény ágyán Fiatalon haldokolni! A lírikus elsősorban nem verseit akarja mutatni, hanem magát. Magán keresztül szemléli az életet. Innen van Nagy Gusztáv pesszimizmusa, mely finom fátyolként takarja legtöbb versét. Tragédia ez a fátyol, és fáj neki: Szemem, mért látod az időt malomnak, Kegyetlenül, mely mindent megőröl? Szemem, mért nem tudsz még csókok között sem Feledkezni, jaj, a szemfedőről.... És a szörnyű, mély „Szakadékban", zuhantán, hol „Vértől és könnytől nyirkos a föld", a végtelenbe fúrja tekintetét, és csodákat vár. - Hátha!? "És felmehetek fényes meződre..." Roskadozik a súlyos életkereszt alatt, de még így is, embersorsában elzuhanva "Kereszttel is szép, csókkal szent az élet." „Élek!!!" - kiált fel nagy felcsukló