Elek László: Nagy Gusztáv írásaiból. Versek, széppróza, néphagyomány, publicisztika - Gyulai füzetek 5. (Gyula, 1992)
SZÉPIRODALMI MUNKÁSSÁGA A KORTÁRS KRITIKA TÜKRÉBEN
kifejezés maradéktalan erejével kapjuk a kötet legjobb verseiben vissza. A mostani költők közül Nagy Gusztáv egy-egy szerencsés pillanatában talán a legjobban csinálja ezt, s ebben elődei közül - persze, a megfelelő dimenzió, távolság felállításával - juhász Gyulához, szegény drága Tóth Árpádhoz és nem utolsó sorban a fiatal Somlyó Zoltánhoz hasonlíthatjuk. Magának az ifjú költőnek tennénk a legrosszabb szolgálatot, ha mint kész, ereje teljességében jelentkező művészi jelenségről beszélnénk róla. Lépései nem mindig biztosak, céljait még nem fejezhette ki olyan világosan, hogy ezekből a szinte csak nyomokban jelentkező elgondolásokból fejlődésének irányát és költészetének értékét véglegesen megállapíthatnánk. De amit így is, öntudatlan belső gazdagságából alkotó tevékenységének szerencsésebb perceiben megkapunk tőle: az biztató, értékes és sokszor már a teljessé kerekedett vers mély harangzúgásával lep meg bennünket. Akik szeretik a szép verseket, és értőn figyelik irodalmunk megmozdulásait, azok vegyék meg Nagy Gusztáv verseskötetét, mert úgy gondoljuk: érdemes megismerkedni a költővel, aki, véleményünk szerint, nagyon könnyen külön, sajátos hangjává válhatik a tehetséggel pedig olyannyira bővelkedő fiatal magyar irodalomnak, (dm) Mécs László köszöntése Békéscsaba, 1931. febr. 27. Kedves Barátom, nagy meglepetéssel olvastam s olvastuk Just Bélával gyönyörű verseidet. Ilyen tiszta költői áhítat rég fogott el verseknél. Nem tudom, propagálta-e valaki költészetedet, de nagy bűne van mindenkinek, aki tehetné (kritikusok), s nem teszi meg. Köszönet! Szeretettel ölelünk: Mécs László, Just Béla. Tempea Nagy Gusztáv versei. Mi, akik a jelen költészetében a lelkek fölemelését, a merész, bátor hangot várjuk, megilletődéssel állunk meg egy fiatal poéta mellett, kinek ajkáról gyászmelódiák zengenek. A fiatalság mindent boldogan átölelő gesztusa helyett a lemondás, a szomorúság sirámait hallgatjuk, és amire a végére érünk a nem egészen harminc verset magábafoglaló, szinte pazar külsővel ékeskedő kötetnek, lehajtjuk a fejünket és szomorúan sóhajtjuk: hát így is lehet énekelni?! Ennyi fájdalommal, lemondással, a szomorúság ekkora szerelmével?! Egy őszinte, fiatal poéta megfogja kezünket, és vezet bennünket tájak felé, melyeket köd ül meg, házak felé, amelyekben gyász trónol, a vigasságok tanyája felé, ahol egy fiatal kézbelevág a zongorába, és a vígságos emberek ajkán megfagy a duhaj nóta. Nem szeretjük most a lemondást, mert minden omlik, romlik