Elek László: Nagy Gusztáv írásaiból. Versek, széppróza, néphagyomány, publicisztika - Gyulai füzetek 5. (Gyula, 1992)

ÚJSÁGÍRÁS-LAPSZERKESZTÉS - Dobay Ferenc

belpolitikai életet, s ez a korszerű racionalizmus: a nacionalizmus. Nem az imperialista és basáskodó, hanem a békés és polgári nacionalizmus: a nemzeti egység. „Megnőtt a felelősség a magyar ég alatt" - mondja az ellenzék egyik megyei tényezője, meg kell hogy jöjjön a felelősségérzet is - mondjuk mi. Az ellentéteket tehát nem növelni, hanem megszüntetni kell. Kik eddig csak a hátukat mutatták egymásnak, forduljanak szemtől szembe egymással, s ha ellenfélként is, de nem ellenségként mondják meg egymásnak azt, ami a szívükön fekszik. Jószándékkal, férfias nyíltsággal, aszerint, ahogy azt a történelmi szükséglet, a bel- és külpolitikai érdek s a világnézeti küzdelem fronthelyzete megkívánja. (Békés, 1936. szeptember 20.) Dobay Ferenc 1865-1937 Bármily fájdalmas és bármily hihetetlen is, Dobay Ferenc már nincs az élők között. Nem látja senki többé meggyfa botocskájával végigsétálni a Városház utcán, nem látja senki szelíd szemeit, és nem hallja többé szelíd hangján senki sem beszélni. Eltűnt közülünk, elment az égi mezőkre, s azóta már ott igyekszik valahol felettünk a csillagporos tejúton, s ősz fején az Isten tekintete pihen. Megy azok közé, akik felett ő ejtett könnyet, megy azokhoz, akiknek szellemét ő őrizte itt közöttünk, szíve jóságában és elméje míveltségében. Milyen tragikusan szép, hogy a szíve ölte meg. A szívében élt, a szívében halt meg, s a mi szívünkben él tovább. Az ő száján nem volt frázis a szeretet, az Ő élete a szívében volt otthon, a hitvestársi, a szülői és a baráti szeretetben, a szép, a nemes és a jó tiszta és rajongó szeretetében. A nagyok közül való volt, aki mélyen magyar és mélyen emberi szempontok szerint mérlegelt és ítélt minden vonatkozásban, s aki kötelességeit is e tiszta és előkelő szempontok szerint szabta meg önmagának. Ez tette szívét mind gazdagabbá a szeretetben, életét a bölcsességben, s elméjét a tudásban, és csak az állandó gazdagodáson át érezte kötelességét híven teljesíteni hazájával, családjával, önmagával és Istenével szemben. Jól akart sáfárkodni, és jól is sáfárkodott. íróasztala most elárvultan hallgat. Minden olyan végtelenül szomorúan néz, ami az asztalán áll. A Gutenberg-szobor, a Kossuth-szobor; egyik a szellemi haladás, a másik a nemzeti és egyéni szabadság szimbóluma. Szomorún fekszik minden kis tárgy, amelyek mindennapi életének szoros tartozékai voltak. Minden őróla beszél, minden csak azt ismétli, hogy már nincs többé, hogy nem jön ki már reggelenként kedves köszöntéssel munkaasztalához, hogy nem gyűlnek asztala köré többé a barátok, s nem tartja őket többé derűtől sugárzó szavakkal, tudást és elmélyülést reveláló fejtegetésekkel. Nem szól többé az áhítatos tisztelet hangján az irodalom és a művészet nagyjairól, a múlt történelmi hiyatottságú és nála