Elek László: Nagy Gusztáv írásaiból. Versek, széppróza, néphagyomány, publicisztika - Gyulai füzetek 5. (Gyula, 1992)

IN MEMORIAM NAGY GUSZTÁV (Elek László)

Határozott különbséget tett a „hétköznapi" és a mágikus erejű „szent költői szó" és kifejezés között, s azokat a szavakat és képeket kereste és aktivizálta, amelyek nem annyira jelentenek, mint inkább sugároznak. Szokatlan, eladdig ismeretlen jelzős szerkezetekre, merész szóösszetételekre, szabad logikai társításokra törekedett, hogy velük gondolatainak fokozott hangulati töltést, nagyobb expresszivitást adjon. Azaz nem realista-naturalista szándékkal és hűséggel, nem a népnemzeti irány hagyományos költői eszköztárának a segítségével ábrázolta a dolgokat és a társadalmi-természeti jelenségeket (ebben nem talált már művészi erőt próbáló feladatot), hanem azt a hatást, azt az érzelmi-hangulati, logikai atmoszférát igyekezett érzékeltetni és megfogalmazni, amit azok benne, a modern költőben keltettek. Nem tudósítani, nem fényképezni, hanem szuggerálni akart. Együttműködésre, együttgondolkodásra - a mondanivaló fokozatos érzelmilogikai befogadására, a feldúsított szépség titkainak élvezésére és meghódítására igyekezett ránevelni az olvasókat. A szépség, a fantáziát működtető homály terméke ugyanis olyan produktum, amihez nemcsak a költő, de a befogadó lélek is hozzáadja a maga egyéni élményanyagát, miközben a vers mondandójával azonosul. Költészete így lett „a kiválasztottak", a nagyobb értelmi-érzelmi kultúrájú kevesek poézise. Az ilyen típusú versekben megváltozott a régi egyensúly; nem a verset szülő valóságos élmény, hanem az átélő tudat érzelmi-lelki reakciója jutott domináns szerephez. Más, magasabb jelzőrendszer síkjára került az érzés és a gondolat. A mondanivaló elvesztette konkrétságát: összetettebb és elvontabb lett; a vers pedig a freudi pszichoanalízis hatására a lelki élet rejtett titkainak, tudatalatti motívumainak élveboncoló, viviszekciós feltárása révén előkelő és intim, sejtelmes és kizárólagos felhangot kapott. Egyedi kicsengésű lett. A szabad asszociációkkal egymás mellé állított szokatlan és merész emlékképek rendkívüli lényekké, titkok tudóivá, ihletett prófétákká - esetleg Isten törött csellóivá (Tóth Árpád) - magasították és eszményítették a költőt, aki, szóljunk Adyval, megszűnt a szürkék hegedőse lenni. Az összetett szépség - a logikai-etikai-esztétikai szép - komplexitásának ez a magas fokú kultusza érthetően az elszürkülő élet és stílus, a szellemi és ízlésbeli elmaradottság elleni küzdelem támadó fegyvere: a stílusforradalom vezérelve lett. Holtbiztos vízválasztó a költői nyelv határait kitágító, friss hangulatokat, váratlan szimbólumokat, szinesztetikus szürrealista látásmódot kedvelő modernek és a vidéki (falusi, népi) tárgykörökre, hagyományos szóállományra, szokványos képiségre alapozó konzervatív költők és műélvezők között. Nagy Gusztáv művészi érzékenységének frissességét, költészetének elkötelezett modern hangját az irodalmi fórumok is észrevették és méltányolták. Erre vall, hogy a haladó szellemű írókat-költőket tömörítő, Kárpáti Aurél vezette Vajda János Társaság is tagjává választotta. Hogy milyen művészi rangot jelentett ez? Elég, ha arra utalunk, hogy ez az aktuális társadalompolitikai kérdésekben is véleményt nyilvánító társaság többek között olyan költőket és írókat sorolt tagjai közé, mint Bálint György, Fodor József, Hont Ferenc, Radnóti Miklós, Sárközi György és Szabó Lőrinc. Ezzel a költői köztársaság