Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)

III. VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Dr. Such György (Szarvas)

élelmet és ruházatot mindenki vigyen magával. Aki nem jelenne meg, annak családtagjaink fogják viselni a következményeket. Nyitott szekereken, fegyveres kísérettel, 20 embert vittek át Gyulára, ahonnan négy személynek, valakik segítségével, sikerült megszabadulni a bevagonírozás elől. Mezőberényben 1944 decemberében összeírták a német nevűeket. 1945. január 3-án szovjet katonák vették körül a községet, hogy megakadályozzák az esetleges szökéseket. Karszalagos nemzetőrök, berendelt robotos szekerekkel szedték össze az embereket a községben és a tanyavilágban. A férfiakat 15-45, a nőket 18-30 év között. Fiatalkorú volt: Emrick Márton, Herter József, Klein Mihály, Hun Mihály, Stéfán György, Supkégel Ádám. Többen, a nem német nevűek, önként követték férjüket, feleségüket, jegyesek párjukat, vagy az egyedül maradt gyerekek szüleiket. A tanyasiakat a Kereki - pusztai olvasókörben gyűjtötték össze, majd onnan gyalog mentek Berénybe, ahol átmenetileg az I. kerületi iskolában szállásolták el őket. Csomagjaikat (kétheti ennivalót, ruhát, ágyneműt, mosdó edényt) lovaskocsival hozták utánuk. A kb. 800 embert január 7-én és 9-én két transzporttal szállították át Gyulára. Egyeseknek, hálapénz fejében, sikerült megvásárolni szabadságukat. Gyulán minden olyan egészséges, 18-45 éves férfinak és 17-30 éves nőnek be kellett vonulni január 2-án, akinek egyik nagyszülője német nevű volt. A több mint 600 ember kb. egyharmada volt nő. A szovjet parancsnokság úgy tájékoztatta őket, hogy háromhavi építőmunkát kell végezzenek Ukrajna háború pusztította vidékein. Aláírattak az emberekkel egy nyilatkozatot, melyben kijelentik, hogy "önként" vállalják a munkát. Annál az asztalnál, ahol ezekre az aláírásokra sor került, fegyveres katona strázsált. Lényegében hasonló események mentek végbe a többi érintett helységben is. Január 10-én kb. 2000 embert marhavagonokba zsúfoltak be. Általában külön a nőket, a férfiakat és a házaspárokat, de voltak vagonok, amelyeket nemre való tekintet nélkül töltöttek meg. Miután a magányos nők féltek egyedül maradni, közvetlenül elhurcolásuk előtt rokonokkal, szomszéddal álházasságokat kötöttek, vagy férj-feleségnek adták ki magukat, csakhogy ismerőseik körében maradhassanak. Ebből később bonyodalmak is származtak. 45-50 személy került egy-egy vagonba. Két szinten, deszka priccseken feküdtünk. A vagon közepén volt egy szenes kályha és közel hozzá, a kiütött padozatban, feneketlen vödör a szükségletek céljára. A transzport szovjet katonai parancsnokság alatt állt. A vagonokat kívülről lezárták, a kommunikáció az utazás alatt megszűnt. Utunk során a szerelvény igen gyakran és hosszasan vesztegelt mellékvágányokon. Ilyenkor az őrök 2-3 embert kiengedtek vízért vagy tüzelőért. Ezeken az embereken kívül a külvilágról csak a kis, rácsos szellőzőablakon át szerezhettünk némi információt. Az út Románián át vezetett. A Ploestiban kapott víztől napokig hasmenésünk volt. Ezen a vidéken érte a halál a szerelvény egyetlen magyar orvosát, dr. Eidenmüller gyulai nőgyógyászt. Rendeltetési helyünkre jő kétheti utazás után, január 26-án az éjszakai órákban érkeztünk meg, és valahol a nyílt pályán szálltunk ki. Csikorgó hideg volt. Virradatkor, a hólepte tájon, közel s távolban hegyszerű, füstölgő meddőhányók és aknatornyok körvonalai bontakoztak ki. Sorakozás és létszámellenőrzés után kb. ezer embert, 146