Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)

III. VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Albertivé Haász Magdolna (Gyula)

leves, és sűrűn volt káposztaleves az "étlapon". Néha kaptunk füstölt halat, vagy szárított halat, nagyon ritkán rántott halat, olajos halat, néha egy-egy pici béka is akadt közöttük. Jóllakásig soha semmiből nem kaptunk. Addig nem is volt baj, amíg a kis dugott hazai tartott. Amikor már minden elfogyott, és csupán csak az ottani kosztra lettünk utalva, akkor már rettenetesen sokat éheztünk. 1945. július végével én is lekerültem a bányába. A 42-esbe kellett mennem, ahol a nők csilléztek. Én is először csillés voltam, majd pályatakarító lettem, végül kerültem a lifthez liftesnek. Ott dolgoztam egészen 1946. augusztus végéig. Akkor beteg lettem, felkerültem a betegszobára, egynapi magas láz után bevittek a kórházba, Novosahtyinszkba. A kórház rendelőjében levágták a hajunkat kopaszra, és kaptunk egy vállpántos inget, úgy vittek a kórterembe. A kórtermek 6 ágyasak voltak. Akkor a lágerban járványos hastífusz pusztított, de mi erős fejfájásra és hátfájásra panaszkodtunk, ami borzasztó magas lázzal járt. Hosszú ideig 40 fok feletti lázam volt,*amit sokáig nem tudtak lenyomni. Amikor láztalanok lettünk, még a kórházban feküdtünk kb. két hétig, utána elvittek a fertőtlenítőbe. Akkor tudtuk meg, hogy tífuszunk és tüdőgyulladásunk volt. A fertőtlenítőben négy hétig voltunk. Rettenetesen legyengülve (jártányi erőnk is elhagyott) vittek vissza a lágerbe. Ott ismét elkülönítettek a többiektől, még kb. 4 hétig, és hála Istennek, két konyhai dolgozó (szintén deportált magyarok) jóvoltából juttattak tiszti kosztot, és így fel tudtunk valamennyire erősödni. Újra mehettünk dolgozni, könnyebb munkára, ahogy mondták. Kitettek építkezéshez. Ott maltert hordtunk, teherautóval jártunk homokbányába, homokot rakodni; így még rosszabb lett a kosztunk, mert a 3. kategóriába kerültünk. 20 dkg kenyér és háromszori víz volt az adagunk. Mert ahogy a levest megfőzték, annak csak a levét kaptuk. A 2. kategória volt a széntelepeseké, nekik már egy kicsit felkavarták, és 60 dkg kenyeret kaptak. Az 1. kategória volt a bányászoké, azoknak már olajat is öntöttek rá, és az övék volt a sűrűbbje. Ők 1 kg kenyeret kaptak naponta. A kenyeret 2-3 napra előre kaptuk, rögtön megettük. Fekete kenyér volt, sokszor edényben kellett hoznunk, és kanállal kellett ennünk a "kenyeret", mert olyan volt. 1947 áprilisában, amikor egyszer munkából mentem a lágerbe, azzal fogadtak a szobatársaim, hogy kerestek az irodából, kihallgatásra kell menjek. Nem is tellett el sok idő, már jött a tiszt értem, és elvitt az irodára; ketten voltak egy másik tiszttel, és mindenáron azt akarta, hogy valljam be, hogy német vagyok, és hogy a szüleim ki vannak telepítve. El nem tudtam képzelni, hogy ez mire való, mert rajtam kívül senkit nem hívtak oda akkor. Ez háromszor ismétlődött meg. Majd néhány nap múlva, amikor munkából mentünk haza, sorakozó után 15-ünket állítottak ki, ebből 3 gyulai, a többi mezőberényi, almáskamarási és nagykamarási volt. Nem tudtuk, hogy ebből mi lesz... 3. napon közölték velünk, hogy nem haza, hanem Németországba visznek, mert már akkor pakolták be a beteg német hadifoglyokat. Másnap közölték velünk, hogy csomagoljunk. 15-ünket elvittek és bevagoníroztak. Csehszlovákián keresztül kb. 10 napig utaztunk a marhavagonokban, mígnem Frankfurtnál átraktak személyvonatra. Ott tudtuk meg, hogy minket "tévedésből" tettek erre a szerelvényre: a német sebesült hadifogoly-szerelvény nem volt tele, ezért kértek a deportáltak közül olyan személyeket, akiknek a szüleit Németországba telepítették ki... 132