Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)

III. VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Schriffert Mihályné szül. Schriffert Teréz (Gyula)

Néhányan megszöktek; zömüket visszahozták s a fogdába kerültek (ott aztán következett a verés és az igen gyenge élelmezés). Aki hosszabb ideig volt fogdában, nemigen került haza. Sok értelme nem volt a szökésnek, mert nemigen sikerülhetett: a lakosság nem segített, óriási volt a távolság. A helybeli lakosság élelmezése és ellátása sem volt jobb, mint a miénk. Ha a boltjukba kenyér jött, úgy kellett tülekedniök, hogy még halálesetek is előfordultak... 1948-ig a kevéske élelmet is jegyre kaptuk. 1948-ban a jegyrendszer megszűnt, ezt követően néha már főzni is tudtunk az ellátmányon felül. Egy veder krumpli akkor 10 rubel volt s egyszer-egyszer már kisebb darab húst is vehettünk. A kedvünk is javult, időnként még zenéltünk is. Időnként egy-egy csoport haza mehetett, mi azonban maradtunk: borzasztó érzés volt. Ilyenkor napokig nem tudtunk dolgozni. A szénbányában olyan szűk vágatokban dolgoztunk néha, hogy csak fekve tudtunk mozogni. Jómagam - szerencsémre - többnyire felszíni munkán voltam. Egy üveg vodkával (igaz, ennek beszerzése szinte a lehetetlennel volt határos) ki lehetett kerülni a bányából a felszínre. A "jó kapcsolat" sokat számított. Volt viszont, amikor pórul járt az ember. Egyszer a konyhára kerestek embereket. Jelentkeztem, de 24 órás rendkívül kemény munkára fogtak. Idővel dolgoztam a lakatos műhelyben és a szereidében is. 1949. november 27-én érkeztem haza, sokadmagammal Gyulára. Románián, Máramarosszigeten át érkeztünk Debrecenbe. (Szigeten napokon át álltunk, mivel nem érkezett meg a szerelvény, melyet értünk küldtek Magyarországról...) Debrecenben 20 Ft-ot kaptunk fejenként. Ez a 20 ft, valamint egy ócska bakkancs, egy nadrág és egy pufajka képezte az 5 évi szerzeményemet. Ha volt egy-egy deportáltnak némi megtakarítása rubelben, azt az orosz tisztek elsajátították. Megemlítem még, hogy a nők szívósabbak voltak, jobban bírták a munkát. A férfiak jobban hullottak. Volt, aki sót evett, s rá persze sokat ivott a pocsék vízből: meghalt, jóllehet haza szeretett volna térni egy betegszállítmánnyal. Egyébként dolgoztak velünk a bányában olyan orosz nők is, akik hadifogolyként Németországban dolgoztak korábban kényszermunkán; Sztálin megbüntette őket azért, mert hadifoglyok lettek... Gyulára vasárnap délelőtt érkeztünk meg. Egyházi fogadást rendeztek számunkra, így együtt mentünk a templomba, majd onnan haza. Kezdődhetett az ismerkedés a családdal. Volt miről beszelni, hiszen levelet évek alatt egyet-kettőt ha válthattunk. SchrifTert Mihályné szül, SchritTert Teréz (Gyula) Az oroszok a mi tanyánknál vonultak be Gyulára. Elvitték a lovainkat (már ami még volt, hiszen többet már az elvonuló magyar katonaság magával vitt). Az apámat 1945. január elején a Szovjetunióba vitték kényszermunkára. 12 évesen maradtam a tanyán a tanyásokkal. Fiú testvérem nem volt, a húgom és édesanyám Gyulán voltak. Nagyapám, nagybátyám, más rokonaim közül ki fogságban, ki deportálásban volt. Apám másfél év után jött haza leromolva, betegen. Nekem, mint kisleánynak szinte 127