Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)

III. VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Köhler Júlia (Mezőberény)

egészségkárosodástól. A nőknél a fő halálok a rák volt: az orvosok szerint csoda, hogy egyáltalán néhány évre is életben maradtak. Ugyanis legyengült állapotukban nem a karjaikkal, hanem a medencéjükkel tolták a csilléket, s így komoly belső sérüléseket szenvedtek. Unokanővérem, aki 1963-ban halt meg, ilyen belső zúzódás miatt kapott rákot: teljesen tönkre volt menve a bélrendszere. (Az orvos, idős ember létére azt mondta: "ilyet még nem láttam".) Lássuk most már, a résztvevők elmondása után a kényszermunka, a lágerélet körülményeit. Sahtiban és Novo-sahtyinszkba, ahova herényiek zöme került, a lágerek vezetői (köztük volt egy első világháborús volt magyar hadifogoly fia is) állították, hogy viszonylag jó helyre kerültek, ami igaz is volt. Általában tudtak mosakodni, volt fűtött szobájuk. Igyekeztek takarítani is, de ennek ellenére bőven voltak tetvek és patkányok. A hazatértek ma is sok szeretettel emlegetik a fiatal, diakonisszaként kikerült leány nevét (látogatóban volt rokonainál Berényben s így került deportálásra), aki hozzáértéssel és igen sokat dolgozott és sok életet mentett. A diakonissza húga szép, hosszú szőke hajú leány volt. A parancsnok egyszer tréfásan a fejére húzta a katonai sapkáját: a leány haja rögtön tele lett tetűvel. Egyébként több fiatal lány igen nehezen bírta a körülményeket, mivel otthon nem végeztek keményebb fizikai munkát. Közülük többen örökre ott maradtak. Aki viszont nagyon akart élni, az többnyire haza is jött. Tudok olyan lányról, akit halottnak véltek, s ki is tettek a hullakamraként használt szeneskamrába, a halottak és a patkányok közé. Reggel vették észre hogy még él; hazakerült, ma is él. A hit sokat segített: volt lány, aki tbc-s fertőzéssel került ki s ma is él, sőt két gyermeke is lett. A deportáltaknak karácsony este volt lelki erejük együtt énekelni és esténként együtt imádkozni. Mint mondták, szinte érezték az otthoniak aggódó szeretetét. A férfiak közül sokan nehezebb helyzetben voltak. A dohányosok sokszor élelmet adtak füstölnivalóért, és így még gyorsabban gyengültek le. A férfiak egyébként is nehezebben tudták rendben tartani magukat. A nők általában könnyebben és ügyesebben tudtak gondoskodni magukról. Pl. lányok és asszonyok tudtak kutyából vagy macskából ételt főzni; nem egy embert ez mentett meg az éhhaláltól. A magas, erős, jó táplálkozáshoz szokott férfiak közül többen pusztultak el, mint a lányok vagy asszonyok közül. Tudok férfiról, akinek a kisujját letépte a bányagép. Kilenc ujjal került haza. A betegszobában egy ágyra néha 3 beteg is jutott. így aztán megesett, hogy az emberek ott kaptak súlyos fertőzést, egy könnyebb balesetet követően. 1946-47 folyamán a kényszermunkások időnként már bért is kaptak. A pénzzel kiszökdöstek a táborból ezt azt vásárolni. Egy tiszt egyszer észrevett két ilyen leány "szökevényt" és büntetésből bezáratta őket a szenes- halottas kamrába. Igen hideg volt. A két leány kivette a koporsóból a halott Szeder Péter bácsit s a helyére fekve vészelték át az éjszakát: a koporsó aljába ugyanis valaki szalmát is tett. Elképzelhető, hogyan érezte magát órákon át a két 19-20 éves leány. Volt, aki nem bírta tovább. Az egyik csille elé vetette magát, a másik megbolondult és kopasz fejjel énekelt a szenesvagon tetején... Ilyen állapotban is dolgoznia kellett. A kisebb sérülést általában mindenki eltitkolta (csak a már említett nővérnek mutogatták), mert az őrök könnyen ráfogták az illetőre: szabotál, nem akar dolgozni s 123