Héjja Julianna Erika - Erdész Ádám: Kisvárosi polgárok. Források 1866–1919. – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 27. (Gyula, 2010)
Hagyományos és változó női szerepek
ságszerző anyától. Természetes tehát, hogy minden törekvésük oda irányzandó, miszerint tanítás és nevelés által oda képezzék leányaikat, hogy kenyérkeresetüket biztosítsák, tekintet nélkül arra, férjhez fognak-e menni vagy sem? Ha bármely anyát megkérdezzük, hogy akarja-e leányát boldoggá tenni, bizonyosan azt fogja felelni, hogy ez az egyedüli s legfőbb törekvése. És ez állítás igazságához semmi kétely nem férhet. Nincsen olyan szülő a világon, ki azt ne akarná, csakhogy az eszközt - a nevelést - gyakran olyan szerencsétlenül választják meg, hogy inkább eredményez boldogtalanságot, mint boldogságot. Egyik szerencsétlen cselekedet az, hogy a leánynevelést egyedül a nevelőintézetre bízzák, hogy mindent tanul, csak azt nem, amire mint feleségnek, anyának és háziasszonynak okvetlenül szüksége lenne, hogy igazán boldog legyen, s hozzátartozóit is boldogíthassa. Értjük amaz ismereteket, melyekkel egy igazi jó háziasszonynak — hogy a családnak és hazának dísze lehessen - okvetlenül bírnia kell. Mert bármily szépek is a szellemi ismeretek, különösen ha alaposak, elenyészik ezeknek szépsége akkor, ha a lány nem jó gazdasszony. Nem ezek díszítik a nőt a szó esztétikai és etikai értelmében, hanem azok az ismeretek, melyekkel egy jó háziasszony bír. Ilyen ismeretek pedig kizárólag nevelőintézetben nem szerezhetők meg. Ez a tudomány csakis az anyától sajátítható el, s nagyon téved az, ki azt hiszi, hogy a szellemi ismeretek előbbre valók amazoknál. A másik szerencsétlenség az, hogy a legtöbb szülő nem anyagi viszonyaihoz mért nevelésben részesíti leányait. A tízezer forintnyi vagyonnal bíró család olyan nevelést ád leányának, mintha 100 000-rel bírna; a 20 000-rel bíró család meg olyat, mintha félmillióval rendelkeznék, s így tovább. S ha a családnak hat leánya van, mind a hat ilyen aránytalan nevelésben részesül. A szülők feledik, szemök elől tévesztik azt, hogyha meglévő vagyonukat csak leányaik közt osztanák szét - a fiúkról és saját magukról nem is szólva -, egyre sem jutna annyi, amennyi nagyúri nevelésükből származott igényeiket csak részben is kielégítené. Márpedig a vagyont nem lehet csupán a leányok közt szétosztani; a fiúk is számot tartanak az őket megillető részre, azután meg az öregeknek is kell élni. Ruházkodni és a jó hírt, nevet fenntartani szintén szükséges. A harmadik és a mondottakból folyó szerencsétlenség az, hogy a leányokat a vázolt nevelési mód nagyra, nagyzókká, fény- és pompakedvelőkké teszi, kik finom nevelésüknél és műveltségűknél fogva irtóznak attól a szívet és lelket nemesítő foglalkozástól, mit házi munkálkodásnak neveznek. E helyett minden tartózkodás nélkül beszélik, hogy ők egy rántást sem tudnak csinálni; mintha a főzés tudása szégyen, a nem tudás pedig dicsőség volna! A középosztályról — de ráillik ez az alsóra és felsőre is - lévén szó, ha egy fiatalember nősülni akar, önkéntelenül visszariad az olyan nagyságos kisasszonytól, aki az őt megillető házi dolgokról csak amúgy félvállról, a fényűzésről pedig elragadtatással beszél. Ilyen dolgok hallatára a fiatalember arra a gondolatra jön, hogy „ennek a leánynak nem kereshetek én eleget arra, hogy igényei kielégítethessenek; ez nem nekem való”, s otthagyja. így tesz minden komolyan gondolkozó férfi, ki azért szándékozik megnősülni, hogy nejét boldoggá tegye, s maga is boldoguljon; innen van, hogy az olyan kisasszonyok több tavaszt látnak kivirulni hajadon fővel, mint mennyi előkelő nevelésüknél fogva valaha eszökbe jutott volna. Ha mégis akad valami gazdagabb fiatalember, s feleségül vesz magának ilyen divatkedvelő, fényt és pompát szerető kisasszonyt, ki mindent tud, csak azt nem, 292
