Erdmann Gyula: Békés megye 1956-ban II/2. – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 23. (Gyula, 2007)

vezetőit meg kell büntetni. 1957. március [helyesen: február] 7-én este a feleségemnek segítettem az egyik üzletben, mikor betoppan egy géppisztolyos idegen alak, a másik az ajtóban állt, és tüzelőállásba helyezte a géppisztolyát. A pulthoz jött, és megkérdezte, hogy ön Radócziné? Igen, válaszolta a feleségem. És a férje hol van? Rám néz ijedten, és mondja, itt áll mellettem. Mindjárt hozzám fordult, és azonnal induljak előtte, mondta a karhatalmista. Elkísértek a lakásomra és mindent felforgattak, egyszóval házkutatást tartottak. Most hivatalosan, nem úgy, mint régebben kétszer is, na de ez csak formaság, hogy hivatalosan vagy nem. Mindig felforgattak mindent. Kérdeztem tőlük, hogy mit akarnak? Ez hatalmi kérdés, volt a válasz. Figyelmeztettek, hogy az első gyanús mozdulatnál fegyverüket fogják használni. Én megnyugtattam őket, nem követtem el olyan dolgot, hogy félnem kellene, mert akkor már disszidáltam volna rég. A rendőrségre, mikor beértünk, fölvittek az emeletre és látom, hogy Hraskó Károly barátomat, volt forradalmi vezetőségi tagot öten gumibotozzák a folyosón. Engem betuszkoltak a parancsnoki szobába, és az ott szolgálatot teljesítő nyomozó, aki a tanácsházán okt. 27-én kérte és fölajánlotta szolgálatait, a forradalom céljainak; a kihallgatását ő folytatta le. A gépírónőt én vettem föl a rendőrséghez, most viszonzásul ő csinálja a jegyzőkönyvet. Ok úgy érezték ott magukat körülbelül, mint én, mit meg is mondtak, de ők is félnek és csinálják, amit kérnek tőlük. A jegyzőkönyv nem volt terhelő, amennyire lehetett, mellettem szólt. Nagy Károly ávós főhadnagy - most ismerkedtem meg vele - bemutatkozásként három pofont leakasztott. Ez még csak hagyján, de a folyosóról olyan éktelen jajgatás hallott, és gumibotok pufogása. Tudtam, hogy a barátaimat kínozzák, és bizony melegem volt a tudatra, hogy én is következni fogok. Nem is váratott sokáig, már az ajtóban álltak ezek a pribékek. Még, mondta a nyomozó, nem kész. Új papír került a gépbe és elölről kezdtük. Tudtam, ez időnyerés akar lenni, esetleg javamra szolgál. Sajnos olyan soká tartott, mikor kivittek a folyosóra, húszan rontottak rám, az egyik szoba felé tuszkoltak, gumibot cirógatások között, az ajtóban valamelyik géppisztollyal úgy vesén vágott, minden sötét lett előttem. Arra ébredtem, hogy egy ágyon vagyok, és ahányan körém fértek, annyian ütöttek gumibottal. Molnár nyomozó főhadnagy rájuk kiabált, hogy elég legyen már. Az egyik karhatalmista megjegyezte, biztos ő is velük tartott, majd mindjárt neki is adunk. A történethez hozzátartozik, hogy egyike volt ez a Molnár nyomozó azoknak, akiket a legénység követelésére a forradalmi tanács a szolgálat alól fölmentett. Ekkor jutott eszembe, mit elkövettünk; hogy most azok a típusú emberek, akik itt bennünket kínoznak, nekünk köszönhetik életüket, mert a nép elevenen akarta megnyúzni őket. Mi védtük meg, most itt a fizetség. Az egyik rám ordított, kotródj te disznó a pincébe. Lenn a pince folyosóján egy cigány egyéni akcióban ütötte Lőrincz Jani barátomat, már ki volt fáradva, énvelem nem szórakozott. Ezek szabályosan élvezték a verekedést. A hatalmuk tudatában, illetve az orosz tankok fedezete mellett. Én véreset vizeltem, a veséim úgy összetörték, az alsó részeim nem bírtam, csak kézzel vonszoltam magam. Lőrincz Jani barátom feje olyan volt, mint egy kosár, szóval kikészítettek bennünket. Simonyi