Erdmann Gyula: Békés megye 1956-ban I. - Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 22. (Gyula, 2006)

fizetségként. \blt, amikor ötvenkilós nyers állati bőrt cipeltem. A járókelők nem mertek szóba állni velem., pedig ismertek, szerettek. Féltek, mert a fennálló rendszer - ok nélkül - megbélyegzett. Nem azért ültettek le, amit tettem, hanem azért, mert sokan szerettek, és ebből következően féltek tőlem a politikusok, hogy mozgatom a tömeget. De még mindig jobb volt, mint a börtönben. - Hogy viselte a rabságot? - Néha csak a halálra vágytam. Tíz hónapon keresztül éjszakákon át csak vittek, vertek. Három évet magánzárkában töltöttem. Folyton úgy éreztem, megőrülök. Megesett, hogy reggeltől estig járkáltam, pedig igen erőtlen voltam. Mi, „nehéz fiúk" külön kosztot kaptunk: piszkos fekete levest és égett kenyeret. Nevem se volt, csak számom: 560 830. Egyszer, váratlanul jöttek, bedobtak a cellámba egy zsákot, benne a régen belegyömöszölt, dohos ruhámmal, koszos fehérneműmmel, kunkorodó talpú cipőmmel. Kabátot nem találtam, egy kivégzett papét adták rám. A börtönből szabadulva Szegedre utaztam a családomhoz. Mivel huszonnégy órán belül jelentkeznem kellett az illetékes kapitányság politikai osztályán, amint leszálltam a vonatról, a rendőrségre mentem. Szerettem volna minél előbb „teljesíteni" a kötelességemet. Egykori kínzómmal, Fetter Ferenccel találtam magam szembe. Tudtam, a testi brutalitás már nem szalonképes a konszolidálódott neokommunizmusban - tehát nem veret újra eszméletlenre -, de arról meg voltam győződve, hogy szavakkal ott rúg belém, ahol tud. így is történt. - Majdnem ötven év telt el 1956 óta. Mi késztette arra, hogy megírja ezt a könyvet? - Üszkösödő sebekkel volt tele a szívem. Éjszaka rémálmok gyötörtek, mindig azt hittem, hogy visznek akasztani. Nem volt kinek elmeséljem, mi történt. A feleségem azt hajtogatta: nekem ne mondd, itt vannak a gyerekek, ki fogják őket rúgni az iskolából, mert az apjukat ellenforradalmárnak könyvelték el. Titokban írogattam éjszakánként, de a házkutatások miatt el kellett rejtenem a papírokat; majdnem minden elveszett. Szerettem volna kiadni a jegyzeteket, de a feleségem mindig arra kért, ne tegyem, mert másodszorra nem engednek el az akasztófa alól. Véletlenül találkoztam Püski Sándorral, aki közölte, megjelenteti a könyvet. A nejem is fejet hajtott. Ez megnyugvást jelentett. Mindig azt mondtam, az Isten azt bünteti, akit szeret. Engem nagyon szeret. Békés Megyei Nap, 2003. július 10. 1 Fekete Pált nem ítélték halálra. Vö. 86/6. sz. dokumentum.