Erdmann Gyula: Békés megye 1956-ban I. - Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 22. (Gyula, 2006)

ismét visszajönnek. Maga biztosan tudja, kikről van szó! Most még nem késő! Ha akar, el is menekülhet. Maga tudja, tegyen belátása szerint! - mondta a portás együttérzően. Hrabovszky László úgy gondolta, szembenéz sorsával. Otthon maradt és bevárta üldözőit. A kollégium 110-es szobájában volt a lakhelye, amelyben akkor rajta kívül még Kardos Tamás, Litauszki István és Szabó József egyetemi hallgatók laktak. Este hét óra felé járt az idő, amikor kinyílt az ajtó és a küszöbön megjelent B. Mihály ÁVO-s százados. A szeme most egyáltalán nem volt tele könnyekkel, mint annak idején Békéscsabán, amikor fia sorsa után érdeklődött. Rövid, felületes házkutatás következett a közös diákszobában, majd a szigorú, kemény felszólítás: „Kövessen!" [...] [...] Az évekig tartó kálvária első stációja a Békéscsabán lévő ávós börtön lett, ahol a testi és lelki megpróbáltatásokkal teli vizsgálati fogság hónapokig tartott. A kihallgatások váltakozva éjjel és nappal folytak. B. Mihály és társai ebben az időben már ritkábban alkalmazták a gumibotozást, az ököllel verést, rúgást és más brutális eljárást, amely a Békéscsabán Ny[irfalvi] József [Károly?] ÁVO-s százados, F[etter] Ferenc és B[enkovics] Sándor ÁVO-s főhadnagyok vezetésével működő nyomozócsoportot országos viszonylatban is hírhedtté tette. A terrornak ezt a formáját természetesen továbbra is fenntartották, alkalmazták, de nem mindenkivel szemben. Az ilyen jellegű kegyetlenkedéseket elsősorban azok szenvedték el, akikről a párt előrejelzései alapján feltételezték, hogy halálos ítéletet kapnak, vagy olyan hosszú börtönbüntetéssel sújtják őket, amelyet többségük az 1950-es évek börtönviszonyai között nem bír ki, s a büntetés lejárta előtt elpusztul. Ezeket az embereket a többiektől elszigetelve továbbra is a legkegyetlenebb testi és lelki kínzásoknak vetették alá, gondolván, hogy a halottak már nem beszélnek, és így senki sem tudhatja meg, min estek át az illetők, mielőtt kioltották életüket. Akinek társadalomba való visszatérésével, ha hosszú idő múltán is, de számoltak, azoknak igyekeztek olyan testi és lelki traumát okozni, amelyek a börtönből való szabadulás után az emberi közösségeknek csupán a perifériáján való vegetálást tették lehetővé. A kegyetlen rendszer áldozatait életük végéig üldözte, idegileg felmorzsolta és idő előtt halálba kergette. Hrabovszky László az áldozatok eme utóbbi csoportjába tartozott... Nem verték eszméletlenre, nem rúgták, taposták, de mindent megtettek emberi megaláztatására, személyiségének szétzúzására, idegrendszerének felőrlésére. Fiatalon kellett megtapasztalnia, mit jelent egyedül, kiszolgáltatottan szembenézni azzal az ideológiától tébolyult szörnnyel, amelyik az ember elpusztítására tör. Vizsgáló tiszteknek titulált vallatói igyekeztek olyan vádiratot összeállítani, amely lehetővé tette a legsúlyosabb, azaz a halálos ítélet kiszabását is. 1957. szeptember 9-én zárták le a nyomozást. Végre megszabadulhatott a Munkácsy utcai, félig földbe ásott pokolból, ahol úgy bántak a letartóztatottakkal, mint vágóhídra szánt állatokkal. Az elkülönített cellákban ezután valósággal megállt az idő, senki sem tudta, milyen nap, milyen hónap van. Valószínűleg szeptember vége lehetett,