Erdmann Gyula: Békés megye 1956-ban I. - Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 22. (Gyula, 2006)

Igaz-e, lehet-e tagadni, hogy nem egy fontos nevelői állásban, oktatási osztályokon, egyetemeinken és másutt áltekintélyek ontották csalhatatlan tanaikat „a hűséges alattvalóknak"? - Én személyes élményeim közül hány példát említsek fel arra, hogy a marxizmus-leninizmusból megbukott, elvnélküli karrieristák tanársegédi beosztást kaptak egyetemeinken marxista-leninista tanszékeinken? Igaza van-e annak a hatalmas tábornak, amelyik felelősséget érez az ifjúságért, a nemzet jövőjéért abban, hogy örökre semmisítsük meg a pedagógiának ezt a gyászos, rövidzárlatos korát, amelyben irányító szerepet tölthettek be brossura műveltségű emberek? Ezekre a kérdésekre adott feleletet a pesti nép köztiszteletnek örvendő Petőfi Köre. A javaslatok külön kötetet tennének ki, amit azóta vezető fórumaink bizonyára kézzelfoghatóan formálnak valósággá. Éjfél múlt már régen, amikor még mindig hatvan ember hozzászólási kérelme feküdt az elnökség asztalán. A gyűlést erőszakkal kellett berekeszteni. Néma tisztelgéssel búcsúzott mindenki a teremből, a gyűléstől, amelyik minden szavával, lelkes felkiáltásával új közéleti etikánk és megtisztult demokratizmusunk iskolapéldáját adta. [...] [...] Vajon a nép elévülhetetlen érdemei előtt meghajtottuk-e a szavak mellett a tettekben megnyilvánuló elismerés zászlaját? Nem! Nem egészen! Vajon van-e erőnk beismerni gerinctelen viselkedésünket? Vajon be tudjuk-e ismerni, hogyha ártatlanul is, a párt jó katonájának vélvén magunkat, a gyomokkal együtt virágokat téptünk ki mi is? Vajon szégyellni tudjuk-e a megtett cselekedeteket, a leírt sorokat, a sztálini idézetekkel való vagdalkozást? Vajon be tudjuk-e ismerni, vezetők és vezetettek és csekély számban ma is fennhéjázóak, hogy úgy akartunk kommunisták lenni, ahogy Lenin nem tanította azt: az emberiség eddig felhalmozott szellemi kincseinek elsajátítása nélkül?! Vajon tudjuk-e szégyellni magunkat mi, tanárok és tanítók (tisztelet essék a kivételeseknek!) azért, mert nem egy esetben alakoskodással hirdettük a mi életünk emberségességét, a bűnök szigorú számonkérését, akkor, amikor a mi gyermekeink az életben, kevés kivételtől eltekintve, embertelenséget láttak, a bűnök megtorlatlan burjánzását? Megyénk minden becsületes emberének szent kötelessége magát mérlegre tenni, s akinek van mitől megszabadulnia, s akinek van ereje a szakításra, tegye meg azt minél előbb, hogy megadjuk mindenkinek az emberségét, hogy legyen minden ember emberséges. Ha ezt meg tudjuk tenni, a boldog holnapot hozzuk közelebb. Meg kell találnunk egymást. Meg kell találnunk a pártban, a DISZ-ben, a különböző társadalmi szervekben azokat az elvtársakat, akik a néppel a népért mennek. Meg kell találnunk azokat is, akik még szektariánusok, de akiknek szívük nem romlott, akikben benne él a nép boldogításának igazi vágya, akiket nem rontott meg véglegesen a dogmák dermesztő világa. Mindenkivel meg kell találnunk a közös cselekvés és megértés útját, aki legkisebb segítséggel is hozzá tud járulni ehhez az új magyar reneszánszhoz, a szocializmus igazi diadalához. Mindenkivel találkoznunk kell. Csak az elvtelen, plat-