Sümegi György - Kőhegyi Mihály: Fülep Lajos és Kner Imre levelezése – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 17. (Gyula, 1990)

Fülep Lajos és Kner Imre levelezése

kontaktust csak őhozzá tudtam találni, ő ajánlotta aztán Szabó Dezsőt, akinek egy kötetét ki is adtam. Nem tudom, ismeri-e azt a könyvet („Napló és elbeszélések"

2

). A forradalom kitörése ugyanis elsöpörte ezt a kiadványomat, Mali „Édenkertjével"

3 együtt akkor jelenhetett már csak meg, amikor nem jutott rá sajtó és érdeklődés. 1918 nyarának végén, pár héttel a forradalom kitörése előtt elküldte nekem Szabó Dezső az „Elsodort falut". Két éjjel és egy nap olvastam szakadatlanul kéziratban, s a végén igen keserű szájízzel adtam vissza. Elismerem ma is bizonyos nagy értékeit, de olyan erkölcstelenségeit és hibáit éreztem, amelyek miatt nem tudtam vele a közösséget vállalni. Ami ezután történt, nagyon alkalmas volt arra, hogy bennem a bizalmat és együttérzést régi baráti körömmel szemben megingassa. De mindezt nem tudnám levélben elmesélni. Különben politikailag is lehetetlenné vált számomra az, hogy ott folytassam 1920-ban, ahol 1918 nyarán elhagytam. A Klasszikusok történetéhez azonban hozzátartozik az, hogy én ehhez a koncepcióhoz jóval a forradalmak el ott jutottam el. Bennem 1917-18-ban vált akuttá a tradíció hiányának érzése, és egy magyar tradíciófolytonosság helyreállításának gondolata vezetett, amikor ezt programba vettem. Herbertnek ajánlottam fel, ő nagyon lelkesedett is érte, de a szerkesztési munkát nem vállalta, hanem Szabó Dezsőt ajánlotta maga helyett. Meg volt hozzá rendelve két vagon papiros a forradalom kitörése előtt, amikor Szabó Dezső írásban lemondott a megbízatásról azzal, hogy most „egészen más dolgokkal" kell foglalkoznia. Egészen megváltozott konstellációban fogtam újra hozzá a dologhoz 1921-ben, amikor meggyőződtem a Király György-féle három kiskönyv kísérleténél arról, hogy fel tudok építeni egy magyar tipográfiai stílusrekonstrukciót, illetve át tudom vinni azokat a formai elképzeléseket, amelyek előttem lebegtek, a modern technikába is. Király Györggyel a véletlen hozott össze. Ha emlékszik, akkor Kozma és néhány építész barátja ugyanazokkal a tervekkel foglalkozott építészeti téren, s így ment híre a terveknek. Király György nekem nagyon fontos találkozásom volt. Én mint autodidakta csak benyomásokra, vizuális emlékképek kapcsolataira támaszkodhattam a keresésnél, tartalmilag pedig arra a negyvennyolcas ideológiára, amelyet itt, ahol Barabás Béla

4 volt négy cikluson keresztül a követ, a levegővel szívtunk be. És Király György igazolta a maga hihetetlen tudományos apparátusával, óriási problémaérzékenységével, a múlt és ma kapcsolatait állandóan elevenen érző szívével az én elképzeléseimet. Mire a Monumentát befejeztük, meghalt. Halála előtt egy nappal kapta kézhez még a második sorozat első példányát. Akkor évekig nem akadt senki, akihez fordulhattam volna, de közben az üzleti helyzet fejlődése kényszerített arra, hogy más, reálisabb problémák felé fordítsam a figyelmemet. És megtörtént még valami: az, amit egy híressé vált szólam „az írástudók árulásának" nevezett. Nem volt bizalmam senkihez, nem éreztem senkiben az igazi hitet, komolyságot, áldozatkészséget, nem volt kihez csatlakoznom, és akkor határoztam el, hogy nem fogok kiadni mai magyar írót, hanem ha kell is produkálnom könyveket, dokumentálom velük azt, hogy nem vállalok közösséget a mai magyar „irodalommal". (Zárjelben jegyzem meg, hogy közben tapasztaltam többféle olyan jelenséget, amelyet a szó szoros értelmében árulásnak lehetett felfogni, például velem szemben is. Rájöttem arra is, hogy a magam íróitól nem követelhetek szolidaritást, kitartást, hűséget és egy közös jövőért való együtt dolgozást akkor, ha ők közben kénytelenek máshol, lapoknak dolgozni, más kiadóknál elhelyezkedni, és abba a rendszerbe belehelyezkedni, amelyet én a magyar „viszontbiztosítási kritika" rendszerének nevezek. Márpedig én nem mozgó92