Sümegi György - Kőhegyi Mihály: Fülep Lajos és Kner Imre levelezése – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 17. (Gyula, 1990)

Fülep Lajos és Kner Imre levelezése

ö n olyan kedves, hogy pontonként válaszol nekem, de nem veszi észre, hogy válasza mégsem teljes: éppen bizonyos döntő fontosságú dolgokat felejt ki, az üzleti vonatkozásúakat. Viszont mégis érint olyan motívumokat, amelyekre nem tértem ki elég részletesen, s ezzel sokféle gondolatot ébresztett bennem. Mindezeket végiggondolva rá kellett jönnöm arra, hogy mindaz, ami történt, sorsszerű volt, és sok tekintetben nem csak az én egyéniségemből következett, de következett a viszonyokéból, önnek igaza van abban, hogy már késő. Késő pedig azért, mert közben sok minden megváltozott, s főként pedig megváltoztam én magam. Már nincsen bennem az a fiatalos lelkesedés, s nagyon sokat tanultam közben, és roppant megnőtt a felelősségem két irányban. Megnőtt bennem az üzletember felelőssége, aki egyrészt megtanulta, hogy ezek a kísérletek milyen rettentő, előteremthetetlen összegekbe kerültek, s megtanulta azt, hogyha a sokféle üzleti területen egy irányban különösen eredményesnek bizonyult a munkája, nem szabad energiáit megosztania olyan területekre, amelyeken az eredmény legalábbis kétséges. (Közben ugye családot alapítottam, felnőtt családom második generációja, itt vannak testvéreim is, s végtelenül súlyos viszonyok között rengeteg emberért kell helytállanom.) - De egy másfajta felelősség is megnőtt bennem. Akkor, amikor én Herberttel

1 és körével összekerültem, egy csomó probléma volt bennem aktuális, koromnál és külső eseményeknél fogva. Nem is ismertem az életet és a világot. Nem vettem észre, hogy Herbert és barátai egy maréknyi intellektuel, és egy szűk városi réteg szemüvegén, érdeklődési körén át nézik a világot. A közigazgatással való foglalkozás fedeztette fel velem az „ismeretlen Magyarországot", s habár egyre inkább érzem, hogy a felelős egyéniséggel áll vagy bukik a társadalom, és hogy kívülről nem lehet sem osztályokat, sem társadalmakat „megmenteni", hanem kinek-kinek magának kell a maga munkájában megtalálnia a maga megmentésének útját és eszközeit, mégis ma már másként látom azt, hogy mit kell ebben az országban cselekedni. Az a nagy baj, hogy azok az emberek, akik mostani szűkebb baráti körömhöz tartoznak, mind városi emberek, intellektuelek, akik ezeket a magyar problémákat nem értik és nem ismerik. Vannak olyanok, akik viszont beszélnek ezekről, de - nem tehetek róla - mindig az az érzésem, hogy nem igazi az érdeklődésük, és amint érvényesülnek, vagy érdekeik úgy kívánják, már nem fog olyan hevesen buzogni vérük a hárommillió koldusért. Hiszen: elég későn fedezték fel ezt a problémakört, ugye? - Ha írókkal, intellektuelekkel vagyok együtt, mindig az a véresen keserű érzésem: fontos ez? Kit érdekel ez? Mi szükség van erre? Talán ha ön és én közém nem került volna egy csomó esztendő, és többet, sűrűbben, behatóbban beszélgethettünk volna ezekről a dolgokról, valamilyen kooperáció kifejlődött volna közöttünk, s ma máshol állanánk. Engem azonban mint kiadót kétszer ért súlyos csapás. Vagyok annyira individualista, hogy amit csinálok, kell hogy személyesen is érdekeljen. így kerültem össze Herberttel, és csináltam vele azt, amit csináltam, ő hozott össze Malival, akivel akkor még teljesen egyet tudtam érteni. Már amikor arra gondoltunk (és erre egy bizonyosfajta olvasórétegnek az igen intenzív, közvetlen érdeklődése bátorított fel), hogy bővítsük a kört, s másokat is belevonjunk, nem tudtam erre módot találni. A Herbert körének többi tagjai nem vonzottak, nem érdekeltek. Ügy éreztem, száraz, elvont észemberek, akiknek művészi élményképessége nem közvetlen és nem igazi, s nincsen bennük az a komolyság és mély emberi részvét, ami Herbertben. Lehet, hogy nem volt igazam, de így éreztem. Igazi 9i