Sümegi György - Kőhegyi Mihály: Fülep Lajos és Kner Imre levelezése – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 17. (Gyula, 1990)

Fülep Lajos és Kner Imre levelezése

nem lehet saját terjesztési apparátust fenntartani, hanem bizományosra kell bízni, ami indolenciát, eredménytelenséget és a bolti árnak 12-15%-át jelenti költségben), rászánom azt az ideget, időt, energiát és pénzt, ami nincsen meg rá. Kit adjak ki, ki legyen az és mi, amit kiadok - úgy, hogy hihetek benne, fedezhetem világnézettel, hihetek benne mint emberben, s nem fog a faképnél hagyni akkor, amikor az áldozatot meghoztam, s megnyílnak előtte az általam nyitott új lehetőségek? És hol van az irány, amely mellé szegődhetem úgy, hogy higgyek is benne, s nem vernek érte fejbe vagy ma, vagy holnap, s nem teszem ezzel tönkre azt, amiből élek: közigazgatási kapcsolataimat? És hol van az a valaki, aki emellett még tehetséges is? önnek magának észre kell vennie, hogy mint kiadási programot egy nyolcvannégy év előtt elhalt költőt ajánlott nekem!!!!! Kozma ugyanezzel kerülget engem mindig, amivel ön. Azt mondja a Klasszikusok óta mindig: meg kell csinálni a KKKK könyveket. Ez a négy betű azt jelenti, hogy Kis Képes Kner-Könyvek. Minden évben három-négy kis könyv, mind egy kis remekmű, mind a tartalomhoz illő stílusban, illusztrálva vagy díszítve, egy-egy kis címképpel. Ez is csábít, de mi ez? Ez is öreguras, világtól elforduló Schöngeisterei,bélyeg-vagy bogárgyűjtés, hatástalan játék, amely rengeteg pénzbe kerül, s majd ötven év múlva a múzeumokban esetleg felfedezik. Amíg hittem abban, hogy „az iparművészet és a manufaktúra kísérletezi ki a formákat a tömeggyártás számára", volt ehhez kedvem, de amióta látom, hogy szakiskola, szaklap és szakemberek híján mindez teljesen hatástalan, mert nincsen meg a vonzása a közönség igényességének, ennek sem látom értelmét. Kinek és minek, elajándékozni? Akkor elég erre a néhány Privatdruck

14 is, amit csinálok, mert azt eleve nem adom oda a könyvkereskedőnek, s nem kapom vissza két év múlva rongyosan és légyszarosan, eladatlanul, hanem mindjárt frissiben annak adom oda, akit szeretek, s akit érdekel, és nem kell érte súlyos készpénzhonoráriumokat kifizetnem. És mégis minderre nézve ne higgye azt, hogy ez végleges pesszimizmus. Meg fogjuk még érni, hogy újra kicsírázik valami lehetőség, de az a katasztrófa, hogy nálunk mindig eltapossák a fejlődés kontinuitását. Én tudom, hogy volt egy idő, amikor Lukács György Balázs-könyvéből

15 1100 darabot adtam el egy év alatt. Igaz, hogy amikor eljött a nagy próba, annak kellett kiderülni, hogy végső ponton nem értek egyet azokkal, akikkel munkához fogtam, ők légüres térben éltek, én már realitások között dolgoztam 12 éves koromban. De mégis volt valami közös köztünk, éppen az, amit első almanachunkban megjelöltem: a komolyság. És akkor volt ennek visszhangja a fiatalság között. Ma nincsen, mert a fiatalság nem vehet könyvet, és a fiatalság nem maga választja meg világnézetét és érdeklődését sem. Ez az, ami legjobban érdekel: a fiatalság, és elrémítő tapasztalatokat szerzek körülöttük. Kétféle terv van, ami az utóbbi években foglalkoztatott. A kommün utáni években tavaszi sétákon sokszor gondoltam arra, hogy egy parasztújságot kellene csinálni. Elkezdeni egy helybeli kis lappal, és azt lassanként kifejleszteni olyan újsággá, mely az Alföld és az egész ország parasztjához eljusson később. Ne akarjon hatalmi pozícióhoz, mandátumhoz lépcső lenni, hanem keresse az igazi problémákat és adja azok megoldását úgy, hogy a paraszt is megértse azt. Szóval: realitásokra építő, reális dolgokkal foglalkozó tanácsadó legyen, minden világnézeti maszlag nélkül, koncentrált, minden kis élet jelenségre felfigyelő és azt rögtön felkaroló valami. Nem volt rá időm és pénzem, s nem jutott rá lehetőségem, hogy hozzáfogjak. A másik tervem az volt, hogy feltámasztom a ponyvát. A 6-8-10 filléres Tatár Pétert, irodalmi mezbe bújtatott tanácsadóként az élet és a munka minden kérdésére, ami a nép életében felmerül. De ennek 82