Sümegi György - Kőhegyi Mihály: Fülep Lajos és Kner Imre levelezése – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 17. (Gyula, 1990)

Fülep Lajos és Kner Imre levelezése

értéke, amit neki tulajdonítani szeretne a köz és a jövő szempontjából. Normális viszonyok között, olyan országokban, ahol a magamfajta ember munkájának rendes visszhangja van, nem is olyan fontos az, hogy az ember szemtől szembe igazolást kapjon időnként, mint éppen nálunk, őszintén megmondom, hogy mostani életformám és életmódom mellett igen-igen nagy szükségem van arra, hogy időnként olyan emberek, akiket tisztelni, becsülni és értékelni jogom van, igazolják számomra azt, hogy helyes az, amit csinálok. Ez a mérték, ez az igazolás helyettesíti számomra azt, amit az adott viszonyok között a közönségtől meg nem kaphatok. Az a fogadtatás, az a megbecsülés, amelyben önrészesít, s amelyből azt látom, hogy ön, aki szellemiekben annyira felettem áll, magához emel, egyenrangúként kezel, azt mutatja, hogy a sok-sok magános esztendő tanulása, kísérletezése, tépelődése nem volt hiábavaló, s ahhoz a sajnos nagyon vékony réteghez számíthatom magamat, amelyről Ön olyan helyesen állapítja meg, hogy szétrombolták. - Nem a magam egyéni szempontjából fontos ez - mint említettem -, hanem éppen abból a szempontból, amelyet többször kellett az életben alkalmaznom. Lett volna régebben is, de a háború után is többször módom és alkalmam változtatni körülményeimen, egyéni szempontból kedvezőbb, anyagilag előnyösebb elhelyezkedést szereznem - persze nem itt és nem is itthon, s azért mondtam le róla és maradtam meg a posztomon, mert úgy éreztem, hogy éppen itt fontos és szükséges az, amit csinálok. Külföldi barátaim és kollégáim, akikkel Oslótól Osakáig levelezésben és csereviszonyban állok, nem tudhatják megérteni, mi az, amikor valami nem a viszonyokból, hanem a viszonyok dacára jön létre, és így nem is sejthetik, mi a mélyebb értelme, jelentősége, fontossága még az olyan szerény tevékenységnek is nálunk, mint az enyémnek. Igaza van önnek: arra a fajtájára a barátságnak, mint amilyen a mienk, igazán nagy szüksége van a még itt maradt néhány Robinzonnak. Arra lenne szükség, amit én magamban kultúrszolidaritásnak szoktam nevezni. Arra, ami összetartsa azt a kevés embert itt, aki érzi, hogy mindenek dacára mégiscsak ki kell tartani és hinni, bízni azokban a magasabb eszmékben, amelyek lehetővé teszik a munkát és élhetővé az életet ebben a sivárságban. - Sajnos, annak a vékonyka kultúrrétegnek a tagjait is ezerfelé tépi a politika, az úgynevezett „világnézet", amely csak arra jó, hogy a problémákat a végtelenségig leegyszerűsítsük magunk számára, no meg a bizalmatlanság is. Ha a bizalom és a jóhiszeműség kissé nagyobb volna, könnyebben találhatnának egymásra azok a kevesek, akiknek egymásra szükségük van, s őszintén mondhatom, hogy én már találkoztam, ha túl tudtam helyezkedni ezeken az előítéleteken, nagyon jóhiszemű és értékes emberekkel olyan oldalon is, ahol nem is számítottam erre. - De hát az az integráció, amelyre egy intenzív és eredményes kultúrmunka megszervezésére szükség volna, külső okoknál fogva is nagyon nehezen jöhetne létre, s az a baj, hogy az ön és az én generációmnak tagjai közül annyit söpört félre a háború, a hadifogság, a forradalmak és mindezek utójátéka. Pedig éppen ez a generáció volt olyan sokra hivatva itt, és azt lehet megállapítani, hogy legértékesebb tagjai lettek a saját jóhiszeműségüknek áldozatává. Higgye el, kedves Barátom, hogy az Ön barátságáért és azért a kedves, őszinte és megbecsülő fogadtatásért, amelyben részesített, igenis, a fentiek értelmében, van megköszönni valóm, s ne tagadja meg tőlem ezt a jogomat. Hogy mikor jutok el megint arra a vidékre, azt csak a jó Isten tudja, de sohase lehet semmit se tudni. Azt se, hogy mikor vetődik ön el Pestre, s remélem, hogy akkor a gyomai kirándulást feltétlenül belevonja útitervébe. Addig is kérem, hogy amikor kedve, ideje és írnivalója van, ne sajnálja a fáradságot, s én is hűségesen válaszolok mindig. Ha pedig valami olyasmit csinálok, amiről felteszem, 45