Sümegi György - Kőhegyi Mihály: Fülep Lajos és Kner Imre levelezése – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 17. (Gyula, 1990)

Fülep Lajos és Kner Imre levelezése

kelősködés szellemében. Az eredmény a megalázottak és megbántottak nagy serege - kicsiny és gyenge emberek tömege, akik nem képesek semmiféle síkon, semmilyen gondolat jegyében összefogni, s az intelligencia ezért nem képes magához emelni senkit. Volt idő, amikor három szellemi pozíciót egyszerre három olyan ember töltött itt be, akik után nagyon maradandó szellemi értékek maradtak, mind a három benne van a lexikonokban, s örökükbe vajon kik jöttének? Most azonban nem is erről akarok tulajdonképpen írni. Én eddig sem mint zsidó éreztem magam megbántva és sértve sohasem, mert nem kaptam vallásos nevelést, s nem láttam vallásosságot magam előtt soha. Nincs bennem zsidó nemzeti vagy faji vagy szellemi öntudat, bármint vizsgálom magam, elsősorban magyarnak éreztem, és ma is annak érzem magam, a zsidóság inkább csak az idegeimben van, és a tudatomban az, hogy viselnem kell ezt, mint konzekvenciát. Mindig úgy éreztem, hogy a nemzet legjobb rétege elfogad bennünket magyarnak, s mivel mindig a konzekvenciák viselése volt az elvünk, se megkeresztelkedésre, sem névmagyarosításra, semmiféle külső asszimilációra nem gondoltam soha, s ezt feleslegesnek és méltatlannak is tartottam. Azóta az is bebizonyosodott, hogy hiábavaló is lett volna. Mindig úgy éreztem, hogy ami sérelem ér, az mint magyart ér. És valahogy úgy hittem mindig, hogy Isten csodát tesz, és az egész nem lesz igaz, mint régi zsidó anekdota mondja. Nagyon fáj ugyan, hogy a Kislányom, aki igazán nagyon szép eredménnyel végezte el a negyedik akadémiát, és aki már régi magyar nótát énekelt, amikor még beszélni alig tudott, s aki Kodálynál kitűnőre kollokvált, és egymaga talán több magyar dalt tudott, mint az egész osztálya, nem juthat be a Tanárképzőbe, és nem tudok kenyeret adni a kezébe. Fáj az is, hogy a fiam egyelőre nem lehet utódom, s semmi más nem lehet, mint egyelőre inas, később egyszerű munkás a szakmában. De mindez nem annyira akut még, s nem olyan sürgős, hogy túlságosan tudomásul kelljen vennem. A fiút júniusban szerződtettük inasnak, s még több mint egy éve van hátra a felszabadulásig. Azután is még két és fél évig segédi gyakorlata van a mestervizsgáig, és ha pl. irodai munkát nem is szabad végeznie, addig még, ha az Isten is úgy akarja, gyakorolhatja magát és készülhet esetleges későbbi feladatára. Zsuzsa pedig ezt az évet arra használta fel, hogy a hetedik és nyolcadikból vizsgázzon, az érettségit megszerezze, ami később esetleg a tanári oklevél feltétele lesz. így hát tulajdonképpen időt eddig nem veszített, a veszteség majd csak az ősztől kezdődik, amikor esetleg bejuthatna már tanulmányai alapján, de egyébként nem juthat be. Most mégis egy ideje olyan szorongás van bennem, amit meg se tudnék indokolni. És most igazán nem mint zsidó szorongok, hanem mint magyar. Mindig úgy éreztem, hogy amíg a magyar társadalom, a magyar állami, közigazgatási, nemzeti, szellemi szervezet él, addig bármi érjen is, van reményem arra, hogy újra teljes munkalehetőséghez juthatok. Most azonban valahogy már nem az én kis részletsorsomért aggódom, hanem mindenért, az egészért. Meg sem tudnám mondani, mitől félek és miért, s miért félek jobban, vagy mit érzek konkrétabb veszedelemnek, mint eddig. Az ilyesminek nem lehet nevet adni, csak úgy érzem, hogy jó volna, ha valakivel beszélgethetnék néha, ha valaki némi bátorítást adna s bizalmat a távolabbi jövő iránt. - Nem nagyon szerettem, ha kitanítgatnak arra, miként kell magyarnak lenni. Ezt mindig olyannak éreztem, mintha valakit arra tanítanának, hogy lélegezzen, hogy keringjen a vére, és hogy működjön pl. a belei perisztaltikája, vagyis hogyan bánjon az akaratán kívüli életjelenségeivel. Furcsának éreztem, hogy egyszerre olyan sok tanítómester lépett fel ezen a téren. De most mégis kezembe került Illyés Gyula egész sor könyve. A „Kora Tavaszt"

3 olvastam el, s sorban előszedtem az utóbbi években megjelent azokat a könyveit, amelyeket még eddig nem ol179