Sümegi György - Kőhegyi Mihály: Fülep Lajos és Kner Imre levelezése – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 17. (Gyula, 1990)

Fülep Lajos és Kner Imre levelezése

menni, mert az adatgyűjtésen túl még azt a kisgazdát sem lehetett fejleszteni, aki már annyira érzi ennek a dolognak a szükségességét, hogy vállalja az adatgyűjtést. De nézzük a másik oldalát a dolognak. Ami a szocializmust illeti, zavaros és műveletlen fiatalkoromban vállaltam csak, amíg a termelés folyamatát, a kalkulációt, a termelésben érvényesülő szellemi, erkölcsi és gazdasági erőket nem ismertem, szóval légüres térben szemléltem a dolgokat. Ügy, ahogy az élet közelebb vitt a dolgokhoz, s egyre inkább vállalnom kellett a személyes felelősséget, távolodtam el tőle, de megmaradt felfogásomnak az az erkölcsi alapja, amely folyton érzi a felelősséget a köz és a tömegek felé. Nyilvánosan is vállaltam ennek a kötelezettségeit például 1928-ban a nemzetközi nyomdászkongreszszuson, az elnökség ellenzése dacára az előadói székből. Kb. 15 éve figyelem a harcot mely sajnos eldőlt, szerintem helytelen irányban - a két ném[et] munkabérelméleti iskola között, és nagyon jól tudom, hogy csak az a nemzeti termelés lehet egészséges, amely mennél szélesebb tömegekre, megfelelő belső fogyasztótáborra támaszkodhatik. Vállaltuk azonban ennek a konzekvenciáit a saját zsebünk terhére is. Apám volt pl. 1899-ben az első magyar nyomdatulajdonos, aki félévi alkalmaztatás után egy heti fizetett szabadságot engedélyezett az alkalmazottainak, s akkor már önként vitte le a munkaidőt a nyári félévre 10 óráról 9 órára. Később mi vállaltuk a vidéken elsőnek a 8 órás munkaidőt, a vidéken, önként soroztattuk be a kollektív szerződés tárgyalásánál Gyomát egy osztállyal magasabbra, s annyit fizettünk munkásainknak, mint pl. az aradi nyomdák. Nyíltan és őszintén meg kell mondanom, hogy a nyomda itt évtizedek óta közgyűlölet tárgya. A jobbmódú gazdák és az urak gyűlölnek bennünket, mert a bérek és fizetések nálunk sokkal magasabbak, mint a helyben szokásosak, és mert a munkások szerződéskötéskor erre mindig hivatkoznak. Ami pedig engem magamat illet, nézeteim révén sikerült magamat már a háború előtt társadalmilag és politikailag izolálni a helybeli középosztálytól. Ha nem lennénk a helybeli fogyasztástól annyira függetlenek, akkor bizony ennek keserves következményei lehettek volna már sok ízben. De így is jellemezhetem a közfelfogást felőlem azzal, amit egyik elhunyt községi orvosunk mondott 1921-ben a lányának, aki könyveket kért tőle: „Nem kell annyit olvasni kislányom, Kner Imre is attól lett olyan." Ezeken a személyi vonatkozásokon túl azonban közlöm, hogy a mi szakmánkban épült ki a kollektív szerződés rendszere legelőször az országban, és hogy a háború előtt a vidéken is majdnem minden nyomda benne volt ebben, s kétévenként lehetett a béreket javítani, abban Apám úttörő volt, s magam is mindig ebben az irányban dolgoztam. Mi voltunk, a mi szakmánk az, amelyik a kommün után elsőnek léptette ismét életbe a kollektív szerződést az akkor divatos megtorlás helyett, s ezért írta „A Nép" akkor, hogy a vörös zsidó nyomdatulajdonosok megint megegyeztek a kommunistákkal. Nem mi tehetünk arról, hogy ebben a szakmában vidéken ma már a munkásság 39%-a dolgozik az idén már rendezetlen bérek mellett, mert most már a változott politikai helyzetben csak kormányintézkedéssel lehetne a béreket egy nívón tartani. Évek óta ostromoljuk a kormányt, hogy saját programjának megfelelően szabályozza a béreket a szakmában. Már múlt év végén mind a hét kamarai körzetben sikerült elérnünk azt, hogy a pesti kamarakörzetben életbe léptetett béreket (amelyek csak 6 %-kal alacsonyabbak a kollektív szerződés béreinél) elfogadják, de a kormány még nem adta ki most sem az életbe léptető rendeletet. A kétféle bérnívó következménye aztán a szakma teljes anyagi és színvonalbeli leromlása, a szakmunkások helyzetének katasztrofális lezüllése. Képzelheti ön, mi lehet a helyzet akkor, amikor mi 25 %-kal redukált bérekkel, 6 órás munkaidőben dolgozunk, viszont vannak nyom125