Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)
1926
A falunak egyetlen kocsmája gondoskodott a jólétünkről - nappal. Tisztességes élelmezésünk volt, de a rövid éjszakák egyáltalán nem voltak pihentetők. Míg a lámpa égett a kétágyas vendégszobában s mikor a korai hajnal világosságot teremtett, megindult a mennyezeten feketéllő légyhadsereg és nem hagyott pihenni. Részemre csak pár napig tartott ez a kálvária, de szegény Bálint Lojzi itt húzta ki az egész időt. Nekem szerencsém volt. (...) < Baross jószágfelügyelő hívott meg szállóvendégül, ígérvén, hogy minden nap reggel kocsin kiküld s este vissza is vitet. Gondolkoztam ugyan azon, vajon illik-e elfogadni és Lojzit itt hagyni egyedül a legyek martalékául, de mégis elfogadtam, de arra kértem Barosst, hogy ha neki és a lovaknak mindegy, küldjön inkább a Lászlómajorba, mert ott az öcsémnél lakó apámmal tölthetnék néhány estét. így is lett. A városi 1900. évi kéthónapos vakáció, majd az első világháború harmadik esztendejében, hadifogoly bátyám ügyeinek rendezésére tett temesvári utazásom jövő és menő éjszakája után tíz estét töltöttem apám családja körében, aki Aurél öcsém tanítói lakásában élt, nyolcvanadik évéhez közeledve, példás rendben. Nem tudom hányadik avar sírnál jártunk, amikor egyik este hazakocsikázva, közölték velem a hírt, hogy apám ágán is megszületett az első fiúunoka, József, akit apám - legkedvesebb fia után - Mukinak becézett. Egyetlen vasárnapot töltöttem itt. Itt láttam bele apám öreg, de még mindig megbízható gazdaszemén keresztül abba a nagybirtokos gazdálkodásba, ahol a gazdatiszteknek a gazdaság évi jövedelméből esedékes százalék úgy emelte a jövedelmét, ahogy a termelési költségeket csökkenteni lehetett. Megérezte ezt az ember és állat egyaránt. Lerongyoltabb épületeket, rongyosabb cselédséget és kimerültebb dolgozó állatokat soha életemben nem láttam. Apám mesélte, hogy a cselédség évről évre változik, sőt igen sokszor még az évet se bírja ki. Három órakor reggel már az ökre mellett van és este 11 óra veti haza arra a nyomorúságos pihenőre, amit az az engedélyezett négy óra jelentett. A jószág csak annyival volt előnyösebb helyzetben, hogy az még pihenhetett és ehetett akkor, amikor a béres már vagy még tett-vett körülötte. Alig győztem csitítani, pedig a majorban sétálgatva csak ketten beszélgettünk. Akkor - magam is a negyven felé közeledve - láttam bele valójában apám emberséges, szociális gondolkozásába s akkor értettem meg, felháborodásán keresztül pályafutásának egész történetét. Nemcsak megértettem, de egyet is értettem vele. De ha nem értettem volna egyet vele vasárnap, hétfőn igazat kellett volna adnom neki. Az ásatásra az uradalom adta a pénzt, kikötés nélkül. Én tehát úgy gazdálkodtam vele, ahogy jónak láttam, és annyi napszámot fizettem, amennyit futó munkáért fizettek a faluban. Az uradalom szokás szerint lényegesen kevesebbet fizetett s ezt - bár újabb összeggel fejelte meg az elsőt - tudomásomra is hozta. Természetesen nem fizettem kevesebbet, de azért a hét végén - amikor egész családjával újra kijött - meghívott szeptemberre a Rózsa-majorhoz tartozó halmok kutatására. Most, amikor ezeket a sorokat írom, egyébként is foglalkoznom kellett a nagykamarási ásatások eredményeivel. Lengyelné Korvig Honának egyik munkájában szüksége volt a temető térképére és szokott pontosságára törekedve észre vette a rajta 68
