Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1940

Magam, mint dékán részt vehettem volna minden egyéni megbeszélésen, de úgy éreztem, hogy nem lehet beleszólásom senki egyéni ügyébe. Egyébként is a maradni akarók már ekkor hangoztatták (legjobban Kogutowicz), hogy majd számonkérik a döntés után azoktól, miért akartak elmenni s az nem marad következmények nélkül. A tárgyalás velem tartott a legtovább, már csak azért is, mert - mint dékán - két kolléga álláspontját is képviselnem kellett, egyik sem lévén aznap Szegeden. A két párbajozó: Fógel és Zolnay ügye tiszta volt. Előbbi nem akart menni, utóbbit azonban vonzották az Erdélyi Múzeum és az egyetem könyvtárának alig ismert francia könyvei. Ezt hát simán el lehetett intézni. Nem így a magam dolgát. Engem a kolozsvári egyetem nevelt (feleségem is kolozsvári), a kolozsvár-szegedi fogadott be oktatói közé, majd tanszéket is adott, erkölcsi kötelességem volt, hogy ragaszkodjam az alma materhoz. Menni akartam. Közel egyórás vitám volt Szilyvel. Egyikünk sem engedett a maga igazából. Az enyém valóban igaz volt, az övé nem. Azt állította, hogy a kolozsváriak ragaszkodnak a Roska személyéhez. Én ezt nem bántam; még második régészeti tanszék szervezéséről is beszéltünk, valahogy úgy az Alföldi tanszéke módjára. Szily kitűnően mellé tudott nézni egy-egy gondolatnak. Ezzel is ezt tette. Láttam, hogy Roskából nem enged. Végül is kijelentettem: - Kegyelmes Uram! Mi napokig tárgyalhatunk együtt, de belőlem sohasem veszi ki azt a nyilatkozatot, hogy Szegeden akarok maradni, mert az elmondottak után ez erkölcsi lehetetlenség. Határozni természetesen nem én határozok, s az fog történni, amit a minisztérium akar, de hogy ez nem a Kolozsvárra menő szegediek akarata, ebben nem kételkedem, de meg vagyok győződve arról, hogy a kolozsváriak jó részének elgondolása is egyezik ezekkel. Bartókné 10 óra utánig várt a rektori vacsorával, amelyen a kis tanács tagjai vettek részt. Nincsenek véletlenek, mondják azok, akik a világban történő eseményeket előre elhatározottnak hiszik. S itt mégis fel kell vetni ezt a gondolatot. A kis tanács minden tagja a hazatérés évében olyan ember volt, aki Kolozsvárott végezte az egyetemet, ott doktorált, volt aki ott habilitált, sőt tanszékes professzor is ott volt a nagy katasztrófa előtt. Bartók, Veress Elemér, Búza László professzorok, Sz. Nagy Gyula magántanár, jómagam csak doktor, mert én már Szegeden habilitáltam. Ennek a tanácsnak kellett volna visszavinni az egyetemet s már a jogfolytonosság dokumentálása kedvéért is újraválasztás nélkül. Nem így történt: Veress Elemér, nyilván családi okokból nem akart menni, én nem mehettem és így kettőnk helyett mást kellett választani. Ha jól emlékezem az Elemér helyére Berda Károly került, az enyémre Várady Imre. (...) Az én ügyem a hajnalig tartó vacsora alatt többször is szóba került, de Szily mindvégig rezervált maradt. Egyébként sok érdekeset beszélt a kolozsvári elképzelésekről, személyi vonatkozásban, de szervezési tekintetben is. Ekkor derült ki, hogy a botanikus kert igazgatója nem az alapító Györffy lesz, hanem a Debrecenből hozott Soó Rezső. Antropológiai tanszéket kap a természettudományi kar, de Bartucz Lajos semmi szín alatt nem kaphat katedrát. A jogfolytonosság a kolozsvári és a szegedi egyetemen csorba nélkül meglesz. Minden egyetemnek áldozatot kell hozni a visszatért egyetemért, de az a Szeged, amelyik annyi áldozatot hozott a kolozsvári egyetem elhelyezéséért valóban a legnehezebb időkben, nem maradhat egyetem nélkül még akkor sem, ha csak három karral fog működni. (...) 156