Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1940

közül - ha eddigi kinevezéseim hírét le is tudta nyelni -, a dékánság már nem ment le a torkán. Nyílt lev. lapon kísérelte meg felrobbantani a bombát, amelyről gondolta nyilván engem elpusztít. Tudomást kellett vennem a névtelen levélről, sőt magasabb helyen is nyilvánosságra kellett hoznom. Elmentem tehát az egyetem rektorához, Balló Józsefhez a hivatalába. Egyébként hetenként találkoztunk felváltva hol az egyik, hol a másik professzornál éveken át, akik tagjai voltak a cercolo italiano-nak, Oltone Gregorio olasz lektor vezetésével. Elmondtam neki, mit kaptam és szükségesnek tartottam, hogy úgyis mint rektor, de mint jó barát is tudja ki vagyok. Átadtam neki a lev.lapot. Elolvasta, aztán kihúzta a fiókját és kivett belőle egy másikat. Ugyanott volt feladva, ugyanazzal az írással, a következő tartalommal: "Banner János nagy kommunista volt. O. m. f." - Én is kaptam, láthatod. - És mit csinálsz vele, kérdeztem. - Itt őrzöm a fiókban s majd ha a rektorságot átadom, a többi szeméttel együtt elégetem. De mégsem, neked adom, csinálj vele amit akarsz. Ezzel ideadta s én az íróasztalomban őriztem mindaddig, míg a kiürítési parancsra Szegedet el nem hagytam. Hogy aztán a többi más holmival együtt hova került, nem tudom. Sohasem kerestem sem ezt, sem egy fél élet alatt összegyűlt értékes tárgyaimat. (...) A következő évi rektort adó kar dékánjának még az év folyamán volt egy mindenkor szívesen vállalt kötelezettsége. Az évzáró közgyűlésen neki kellett megemlékezni az egyetem 1914-18. évi hősi halottairól, az aulában felállított emléktáblát is megkoszorúzva. Ez az emléktábla már Szegeden készült, de mindennél jobban kötötte az egyetemet a kolozsvári tradíciókhoz, példázva egyúttal azt is, hányféle nemzetiség és vallás képviselője fért meg azon a kb. két négyzetméternyi táblán, amely egyetlen elismerése volt annak a nagy áldozatnak, amelyet ki-ki hozott, tudva vagy akaratlanul a jövő érdekében. Könnyű volt itt emlékbeszédet tartani, hiszen a nevek magyar és annyiféle idegen nyelvű végződéseikkel maguk helyett beszéltek, csak le kellett róluk olvasni azt, ami örök igazságnak látszott. Nem is beszéd volt ez, csak egyszerű megemlékezés, amely kívánságomra ezen a címen is került az ünnepélyes meghívóra. Akit érdekel, ma is elolvashatja, s ma sem láthat benne egyebet, mint 1940-ben elhangzott figyelmeztetést arra, hogy nem a nyelv és a név teszi az embert a nemzet tagjává, hanem az érzés, a közös sors vállalása, legyen az jó vagy rossz. Hogy azoknak nem tetszett, akik a cserépfedelű házas németekben már a felsőbbrendű faj elleni izgatást látták. Igazuk is volt, mert a célzás még csak burkolt se volt. Az azonban meglepett, hogy egyik nagyramenendő főiskolai tanár, akinek apjaanyja erdélyi magyar, sőt székely volt - a későbbi igazolások során nacionalistának tartotta, de csak magánbeszélgetésben. Vállaltam azt is, mert ma is az a véleményem, hogy ezt a Kárpát-medencében egyedül a magyarnak nem lehet megtiltani. Csak az vállalhatja, aki egész nemzeti múltját megtagadja. Ettől eltekintve - annak ellenére, hogy halottakról emlékezett - viharos tetszést váltott ki és szegedi közéleti szereplésemnek egy legnagyobb - ha nem a legnagyobb - sikerét jelentette. 152