Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1937

pár napra való.) A magyar romantika tehát elmaradt, de Magyarország nem. Már a szállodában várt intézetem borítékjába zárt expressz-ajánlott levél. Egy percre se gondoltam, hogy visszarendelnek, azt meg tudtam, hogy otthon semmi baj sincs, hiszen a feleségem levele is ott volt. Heribaldnak sem lehetett sokkal nagyobb a meglepetése, mint az enyém. Lojzi írt, közölte velem Várkonyi dékán sürgős üzenetét, amely arról szólt, hogy ha a szeptemberi kari ülésre nem teszek javaslatot a kinevezésemmel megüresedett adjunktusi állás betöltésére, a minisztérium más intézetben fogja azt betölteni. Lehetetlenséget nem láttam ebben az elgondolásban. A magam egyetemi múltjából is előttem volt a példa. (...) Egy percre se gondoltam, hogy Lojzi a dékán megkerülésével, az ő nevében merjen ilyen levelet írni. Arról azonban meg voltam győződve, hogy a dékánt Lojzi gyúrta meg, és ő ahelyett, hogy velem vette volna fel a kapcsolatot, az érdekelt féllel üzent nekem. Ha otthon lettem volna, ebbe a kérdésbe aligha lett volna Lojzinak beleszólása. így azonban nekem nem volt. Nekem egyébként eszem ágában sem lett volna, hogy Lojziból adjunktust csináljak, mert gondosan kerültem azt az utat, amelyik az állással természetszerűen összefüggő magántanárság felé vezet. Mindezt tudtam, de Zürichből senkivel sem érintkezhetvén be kellett vennem a kefét és el kellett küldenem az intézet érdekében a Lojzi javára szóló felterjesztést, a kiterrorizáló aktát. Kevés szegedi egyetemi ember mondhatja el magáról, hogy kinevezése érdekében Zürichben keltezett akta volt az elindulás alapja. (...) Fogamhoz vert pénzemmel érkeztem néhány napra Olaszországba. (...) (Ez a rövid út volt életem harmadik és egyúttal utolsó olaszországi útja. A most esedékessé vált negyedik, a római kongresszus alkalmával, sajnos már nem nekem, a 75. évében járó embernek való. Igaz, hogy a minisztérium - megint rajtam takarékoskodva - visszautasította kérésemet, de ha különös is, hogy én, aki 1931 óta tagja vagyok a conseil permanentnek, hivatalosan nem mehetek, mégsem vállalkozhatok rá, mint magánember, mert egészségi állapotom nem engedi meg. Nem örülök emiek a szomorú ténynek, de boldogít az a tudat, hogy népünk államát úgy mint a Horthy-korszak úri Magyarországát több ízben - a személyemre eső költségek erejéig kihúzhattam a csávából, kisegítettem nehéz helyzetéből. Mindezt csak ezért írom itt le, mert nem tudom, időrendben elérek-e naplómban addig, ahol ennek a kronológiai helye volna. Pedig csak lássák azok, akik esetleg ezt elolvassák, hogy milyen tőke voltam a magam idején.) (...) Október eleje volt, ha jól emlékezem, 8-a, amikor rákerült a sor a székfoglaló előadásom megtartására. A helyiség ünnepélyes volt, hiszen az Auditórium Maximumban - a Klebersberg-féle ún. hemicyclusban amelyet Zolnay Béla klebrid formának nevezett - 300-nál több ülőhely volt. A termet Nyilassy Sándor tápéi triptichonja - gyermekkor, fiatalság, öregkor - tette ünnepélyesebbé, de az én hallgatóim s az eljött néhány kolléga és jóbarát, természetesen egy-két sort töltött csak meg és a terem kongott az ürességtől. Nem is lehetett másként, hiszen a történész hallgatók, majd a főiskolás történészek voltak csak kötelezve a hallgatásra, ez pedig együtt véve se volt sok. Várkonyi dékán szépen megformált ünnepi köszöntője után illetett engem a szó. A múltról és a jövőről beszéltem. Hosszabban idéztem tanszéki elődeim emlékét: 136