Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1936

Sebestyénnek a gondozásom alatt álló gyűjteményt, úgy - de természetesen rendezetten -, ahogy 16 évvel ezelőtt Lugosi Dömétől leltár nélkül átvettem. Sebestyén előtt széttéptem és papírkosárba dobtam a Móra-hagyaték addig már publikálásra feldolgozott kéziratát, megírtam a lemondó levelemet és - fájó szívvel, de zokszó nélkül - elhagytam azt az épületet, amelyben sok munka árán ugyan, de sokat tanultam és bőségesen volt alkalmam arra is, hogy az embereket kelleténél jobban megismerjem. Minden csoda három napig tart. Azok az emberek, akik nekem szurkoltak, éppen úgy tudomásul vették a történteket, mint jómagam. Csak egyetlen ember volt, aki az én bukásomból a maga részére is levonta a következtetést. Czógler Kálmán barátom megvárta - és ez természetes volt - míg az új igazgató elfoglalja a helyét s aztán ő is lemondott közel negyed század óta nagy hozzáértéssel és becsülettel viselt osztályvezetői tisztségéről és visszavonult iskolai szertárába. Természetesen a Tisza nemcsak másnap, hanem a mai napig is továbbra is lefelé folyik és a világon semmi se dőlt össze Szegeden. Kit érdekelt volna az, hogy mi történik annak a bolond embernek a lelkében, aki nyugdíjra jogosító tanári állását csak azért cserélte fel a nyugdíjra nem jogosító egyetemi adjunktusi állásával, hogy jól előkészüljön egy eljövendő múzeumi állásra. Az, hogy ez éppen a szegedi múzeum lehetett volna, abban valóban nem lehetek, hibás. Ha nekem kellett volna eloltani Móra Ferenc élete mécsesét, még ma is írhatná bátor hangú cikkeit, örök szép tárcáit s az Isten tudja, hány ezredik sírt tárta volna fel, míg 4001-nek az övét megásták. Az álom elszállt s nekem még az utolsó szálat is el kellett vágnom, amely az íróasztalomhoz kötött, a Dugonics Társaság titkári asztalához. A Társaság háta mögött, hol inkább, hol kevésbé Szeged városa állott. Az a Szeged, amely most nagy szótöbbséggel nem engedte, hogy életem végéig szóló szerződést kössek vele. A hivatalos helyiség - adminisztráció, irattár, ülések helye a Somogyi Könyvtárban volt. Ezen én nem változtathattam, de lemondani jogom volt. Megindokoltam, leplezetlen őszinteséggel írtam meg a levelet és elküldtem az elnöknek, Szalaynak, aki nem akarta tudomásul venni, sőt két éve nem fizetett titkári t.díjamat is azonnal borítékban küldte részemre. Erre már személyesen kellett elmennem hozzá, mivel a pénz visszaküldésével nem akartam megsérteni. Mindent elmondtam neki - már úgy, ahogy rendesen szoktam - és aztán barátsággal elváltunk egymástól. Többet nem igyekezett a maradásra rábeszélni. így minden pallót felégetve, újra olyan "gyütt-ment" lettem, mint 1920. április lótól május 20-ig, amikor Szeged egyik legnagyobb gyütt-mentje - mert ebből a fajtából több nagy is volt - maga mellé fogadott, az iskolákon kívül akkor még egyetlen városi közművelődési intézményben. Csak még egy dolgot a kudarccal kapcsolatban, amit - ez volt a legnagyobb meglepetésem - a Kar a maga sérelmének tekintett. Mikor a választást követő napon az intézetben Budayval találkoztam, csak ennyit mondott: - Szeret engem a jó Isten! (Akkor még nem sejtette, hogy pár hét múlva az első behívót is kikézbesíti neki, hogy közelebbről szerethesse.) 128