Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1935

Társaságba, az ő tudtával. Én azonban, akit a proletárdiktatúra után kizártak a jászberényi kaszinóból, kirekesztettnek éreztem magam a társadalomból és Mórának külön megmondva az okot - kértem, hogy ne jelöljenek. Két év múlva azonban hagytam magam rábeszélni és így 1923-ban tag, 1926-tól titkára lettem a társaságnak, előbb Mórával együtt, majd pár esztendő múlva egyedül. Ekkor kezdődött a Szalayval való többszöri érintkezés. (...) < Móra halála után lazult a kapcsolat. Én kellemetlen idegen lettem, akinek szándékai vannak s akit mindentől távol kell tartam, ami Mórával kapcsolatban van. Már nem emlékezem határozottan, mi volt az, amiből, mint a társaság titkára kimaradtam, de akkor nagyon bántott. (...) Meglepődött ugyan, de szelíden utasította vissza helytelenül látott és alkotott következtetéseimet. Felkért, hogy Móra halálának első évfordulóján Móra és a Dugonics Társaság címen emlékbeszédet tartsak és vegyek részt az emlékbizottság munkájában. így végződött az az affér, amelyről sohasem tudtam meg, hogy mi volt az oka a kezdetének és mi ilyen nem várt módon sima befejezésének. Azt hiszem nem csalódom, ha arra gondolok, hogy már ő is látta, hogy a kegyeleti év megteremte a maga káros következményeit és máris nyüzsögnek emberek, akiknek a kezében ő se látta volna jó helyen a múzeum vezetését. (...) Szeged városában néhány, a múzeumba naponta bejáró jöttment emberen kívül senkinek se volt fogalma arról, hogy a múzeum nem kényelmes hivatal, hanem tudományos dolgozóhely, ahol komoly népnevelő munka is folyik. De honnan is tudta volna, hiszen meggyőződésem szerint, ha Somogyi Károly esztergomi kanonok 40 000 kötetes könyvtárát nem az elpusztult Szegednek adja, itt beláthatatlan időig sem könyvtár, sem múzeum nem lett volna. Móra mondta egyszer: Ha a Somogyi Könyvtárban és múzeumban is primadonnák és csinos kóristanők volnának, éppen úgy nem sajnálnák tőle a pénzt, mint a színháztól. Nem én mondtam, de ellentmondani sem mernék ennek a bölcs, tapasztalatokon nyugvó megállapításnak. A Sebestyén-interregnum második esztendejének - naptár szerint - a végére érkeztünk. A mérleget azonban még korai volna megcsinálni, hiszen még sok víz folyt le a kultúrpalota mellett, ameddig az új igazgatónak átadással végére ért. Nem is erről akarok szólni, hanem egy kicsit szét szeretnék nézni azok közt az emberek közt, akik ebben az esztendőben is itt végezték a maguk dolgát. Az ide csatlakozás sorrendjében kezdem tehát a seregszemlét. Szász Gyula bácsi olyan hűséggel járt be minden nap, mintha díjazott kötelessége lett volna. (...) Idetartozónak érezte magát annyi évtized után is. Hiszen sok-sok órát töltött itt szorgos munkában, könyvtárban, néprajzi osztályon, adminisztrációban segédkezve. Czőgler Kálmán, mindvégig kedves, őszinte jóbarátom a régi energiával harcolt az (....) és molyok ellen. Szorgalmasan gyűjtögette - hozzám is kijárva az ásatásokra - az apheilohizusokat, amelyeket alföldi vizekben ő talált először. (...) Az interregnum neki se tetszett, hiszen sohasem szerette Sebestyént, már akkor se, amikor nem a subordinált viszony volt közöttük. (...) Ezért a kitűnő emberért vetekedni kellett volna a tudományos intézeteknek, de ő a maga szerénységében meg volt elégedve kitűnő pedagógiai érzékkel vezetett iskolai munkájával és a rábízott természetrajzi tár vezetésével. (...) 123