Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1934

1934 1934-ben nagy aratást csinált a halál a magyar régészek közt. Két olyan embert vitt el, akiknek a legszorosabb kapcsolataik voltak a szegedi egyetemmel. Meghalt Móra Ferenc, az egyetem honoris causa bölcsészetdoktora, a legszerencsésebb kezű ásató régésze, tudományunknak gondosan csiszolt elbeszélésein keresztül legjobb és leghatékonyabb népszerűsítője, a mindig bátor hangú író, életem első olyan paraszti (kisparaszti) származású embere, aki nem szégyellte a házat, amelyben született, nem tagadta meg a szüleit, akiknek köszönhette, hogy a világon van, és nem tagadta meg a sok nehézséggel küszködő kisembereket, a véreit. Igaz ember volt erényeivel és ember voltából eredő hibáival együtt. És meghalt Márton Lajos, az egyetem magántanára, a magyar régészeti problémák kitűnő ismerője, az első modern tószegi ásatások vezetője, (...) aki (...) nagyrabecsülte a külföld régészeti eredményeit, de elkeseredetten küzdött a gondolat ellen, hogy annak a régészetnek mi csak nyersanyag-szolgáltatói legyünk. A régészet, az ásó tudománya szerelmese volt mind a kettő és haladó gondolkozásuk a szabadkőműves páholyok munkájában nem a páholytagok összeköttetéseket kereső s így emelkedő visszataszító törtetését szerette volna látni, hanem az elnyomottak erkölcsi és szellemi felszabadulását, műveltségének és anyagi jólétének emelését. A kiskunfélegyházi kis szűcsmester, Móra Márton "földbirtokos" Daru utcai ütöttkopott házából sok küzdelemmel, nélkülözéssel induló, de lélekben élete végéig oda visszajáró Móra Ferenc; és az abonyi jelentős középbirtokos nemes, és Abonyi Lajos néven megjelenő köteteiben a nép élete felé forduló Márton Ferenc anyagi gondokkal nem küzdő fia, Márton Lajos két téren is egy hajóban evezve és két egyház közösségébe tartozva, a legjobban példázza, hogy a szabad gondolkozást nem köti meg a származás, és az képes évszázados előítéletekkel is megküzdeni a nagyon vágyott haladás érdekében. Talpig ember, a szó legtisztább értelmében nemesen gondolkozó fő volt mind a kettő. Mindkettőjük halála nagy vesztesége volt a magyar régészetnek, a magyar múzeumügynek. Bár halálukat néhány hónap választotta el egymástól, úgy gondolom, hogy ennek az évnek számomra is sorsdöntő történéseit rájuk kegyelettel emlékezve kell kezdenem. Mórát betegsége alatt mindössze háromszor láttam. Az állomáson, amikor Karlsbadból hazajövet valamennyien vártuk és lepleztük a megdöbbenést, ami elfogott bennünket a távozni készülő ember láttán. A múzeumban, amikor az operáció után egyszer bejött s éppen én is ott voltam. Aztán a naponta hozzá járó Sebestyén Károly sem engem, sem Czóglert nem engedett odamenni. Csak két év múlva döbbentem rá, 112