Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1932

származó síranyag, amelynek legérdekesebb része a rekonstruált, tállal borított hamvasztásos sír volt, amelynek rekonstrukcióját az akkor történetesen Kapitány nevet viselő - előbb és utóbb is német nevű - szobrász készítette, akinek az alagsorban volt a műterme. (Ha éppen találkoztunk, mindig nagyon nézegette, akkoriban kopaszra nyírt kerek fejemet, méltónak tartván azt a megmintázásra. Sohasem csinálta meg, de Benci bátyámról művészileg is elfogadható fejet mintázott. Gondolom ezt is soká ígérte, de hát ő Csabán lakván több alkalma is lehetett ígérete beváltására. így legalább él egy Banner a világon - mert most már eléggé szét vagyunk szóródva a földtekén -, aki legalább a gipsz adta halhatatlanságba öröklődött buszt formájába.) (...) A második teremben kapott helyet az a kevés, de jó középkori emlékanyag, amely Gerláról és Tótkomlósról került a múzeumba, soha tovább nem folytatott ásató munka csonkán maradt emlékeként. Örök mementó lehetett volna a további munkára, amely akkori nagyon elhanyagolt középkori kutatásunk mellett példamutató lett volna. Ugyanitt voltak elhelyezve a Munkácsy-relikviák addig is a múzeum birtokában lévő darabjai. (...) A két néprajzi jobb volt. Nem lett ugyan belőle az, amit szerettünk volna. Hiányzott belőle a nép élete, amit a művészet - bármennyire tetszetős volt is - nem pótolhatott. De még ez is szegényes lett volna, ha az erzsébethelyi (jaminai) ev. könyvegylet kiállítására összehordott anyag jelentős része még mindig nem itt várta volna a tárgyakért jelentkező jogos tulajdonosokat. Ennek az egyesületnek Linder László ev. lelkész volt a vezetője. Német neve ellenére olyan szlovák öntudattal és határozott célkitűzéssel irányította a gyűjtés munkájára a jaminaiakat, hogy a nem sokkal előbb bezárt népművészeti kiállítás - ugyanebben a két teremben - a szakemberek figyelmét is felkeltette. Vele kellett szót érteni, hogy a múzeum gyengécske anyagához az ott maradt anyagból is állíthassunk ki, természetesen a tulajdonjog fenntartásával. Hogy beszélgetésünk ezzel az értelmes emberrel eredményes volt, azt a berendezett szobák, az ezekben - rendeltetése szerint - elhelyezett kerámia, a tárlókban lévő szőttesek, hímzések, népviseleti tárgyak igazolták. Talán felesleges mondani, hogy a feliratok itt sem maradtak el, hiszen itt is a Sebestyénnel közösen tervezett szegedi néprajzi múzeum felállítása lebegett a szemeink előtt. (...) Mikor a munkát befejeztük, felmentünk Korniss Gézához, hogy a megnyitás időpontját és programját megbeszéljük. (...) Én akkor is, most is csak az útiköltségem megtérítését kértem, amin látszólag meglepődött. (...) Egyet mégis kértem. A lomok között, leltározatlan másodpéldányban megtaláltuk annak az 1852-ben kiadott kőnyomatos albumnak hat alföldi népviseletet ábrázoló darabját, amire már régen vágytam s amit ennek a munkának az emlékére meg is kaptam. Nem károsítottam meg vele a magyar múzeumokat, mert én berámázva őriztem, méltó helyen mindaddig, míg 1944 őszén tőlem ismeretlen tettesek ismeretlen helyre el nem vitték. Örökre sajnálom, már legalább is annyira, amennyi sajnálatomban a többi holmim százalékos arányában ezekre jut. 102