Bálint Ferenc: Nem a boldogságra születtünk… Az orosházi Szabó Pál életútja és válogatott írásai - Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 12. (Gyula, 1985)

II.

Szabó Pál életének második felét — 30 évet — Miskolcon töltötte el. Ezt az időszakot is, mint az orosházit, csak iratai és írásai alapján ismerjük. Nem tudjuk azonban, hogy ottlétekor hogyan tudott beilleszkedni Miskolc közéletébe, milyen baráti és emberi kapcsolatai voltak. Talán az volt a hibája, hogy az utóbbiakat nem tudta megfelelően kiépíteni — mert alaptermészetének egyes vonásai írásaiban és magatartásában is — a határozott önbecsülés, a mások iránti sokszor túlságosan erős kritika — gyakran megnyilvánultak s ez egyesekben bizonyára ellenszenvet keltett iránta. A szocializmus építésében 1948. után felerősödő torzulások és túlzások nem egyeztek azzal az elképzeléssel, ami Őbenne élt hadifogsága és a Tanácsköztársaság idején szerzett élményei és tudásanyaga alapján ós ennek hangot is adott egyes írásaiban. Ez vezethetett élete egyik nagy csalódásához: 1953. október 20-án kizárták a miskolci „Kossuth" pártszervezetből azzal az indoklással, hogy baráti köre klerikális beállítottságú, a pártmunkában csak kis mértékben, a pártoktatásban pedig egyáltalán nem vesz részt és rossz a modora. Ezekre az állításokra csak később — életrajzi visszaemlékezésében válaszolt —, de a kizárását kimondó taggyűlésre dacból nem ment el. Egy másik — közéleti és mozgalmi megítélését érintő — „incidens" volt az a gyanúsítás, hogy egy 1944-ben megjelent Sztálint gyalázó brosúra írója, aki szintén a Szabó Pál nevet viselte, azonos Ővele. Az ügyből hírlapi vita is kerekedett, amelynek kapcsán a közismert népi íróval, a biharugrai Szabó Pállal is ellentétbe került. Hosszadalmas és éleshangú sajtóközlemények jelentek meg pro és kontra anélkül, hogy az igazság — a brosúra írójának személye — megállapítást nyert volna.

57 A vitában az „orosházi" Szabó Pál feltétlenül presztízsveszteséget szenvedett és ezt holtáig nem feledte el és nem bocsájtotta meg. A személyét alaptalanul ért gyanúsítás még szúrósabbá és élesebbé tette fegyverét, — a megélhetését biztosító tollat. Élete utolsó éveit még keserűbbé tette a felesége 1965. évi elhunytát követő magányosság és főleg az, hogy 1917-ig visszanyúló mozgalmi múltját hivatalosan nem sikerült elismertetnie. Éveken át levelezett a Párttörténeti Intézettel, bizonyítani kívánta kommunista múltját visszaemlékezései megírásával és beküldésével, de ez nem sikerült az általa remélt eredménnyel. Köszönettel vették adatközléseit, érdekes és jó tollal megírt visszaemlékezéseit, de haláláig sem az elismert veteránok sorába, sem a Partizánszövetségbe nem vették fel. Mindez mélyen érintette kedély állapotát, növelte csalódottságát az emberekben. Eszményi kommunistának tartotta magát és 1918—19-es emlékei állandóan felbukkannak írásaiban. Olyan kommunistának vallotta magát, akit nem a szemináriumok, hanem az élet tett azzá. 1966. augusztusában levélben kérte az MSZMP. Központi Bizottságától forradalmi múltjának elismerését és azt, hogy „bánjanak velem is úgy, mint a forradalmi mozgalom többi harcosával." Valószínű, hogy ennek következtében kapta meg 1967. november 18-án a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulóján a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa által adományozott „Harci érdemekért emlékérem" kitüntetést. Az eseményről a Miskolcon megjelenő Északmagyarország c. lap fényképes cikkben számolt be és a kitüntetett 7 miskolci internacionalista veterán között szerepelt Szabó Pál is. A kitüntetést Púja Frigyes, akkor az MSZMP Központi Bizottság külügyi osztályának vezetője adta át s talán ez volt Szabó Pál küzdelmes múltjának, a