Bálint Ferenc: Nem a boldogságra születtünk… Az orosházi Szabó Pál életútja és válogatott írásai - Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 12. (Gyula, 1985)

I. - Önmagáról. Újságírói és helytörténetírói munkássága - A mágocsi foglalás

A MÁGOCSI FOGLALÁS Mágocsra mi mentünk haddal. Akkor esett az eset, amikor a kalendáriumcsinálók áprilist írtak, a történetírók meg proletárdiktatúrát. Amikor az időjárás melegebbre fordult és a koratavaszi vizeket már felszárította a szél. Vagyis: két nappal azután, hogy az Ipartestület könyvtárából kiselejtezték „Zulejka, a hárem gyöngye" című tízkötetes nagyregényt, a Kaszinóból meg Palugyay tizenkét kötetes földleírását; akkor amikor e nagy proletárfalu első hivatásos könyvtárosa megkezdte hivatali működését. Mert éppen a mágocsi foglalással kezdte volna meg. Ezzel a volná-val majdnem befejeztem a mesémet, mert a kimondásával egy hosszú félnappal szaladtam előre. Pedig ezalatt a félnap alatt sok minden történt. Térjünk hát vissza a reggeli induláshoz, és amíg a régi községháza udvarán kocsira várunk, elmondom az előzményeket. A nagysikerű könyvtárrendezések után könyvtárost keresett a direktórium és Sulyok Bátyus jelentkezett. Mindjárt programmal: egyesíteni kell az orosházi könyvtárakat és be kell hozni Mágocsról a grófét. A direktórium az ötletet így hagyta jóvá: — hát hozza be. Ezért gyülekeztünk a községháza udvarán és ezért jött velünk egy kocsira való tanár, meg mert ők sejtették, hogy lesz a grófnál más néznivaló is. Egyik a festmények között akart válogatni, kettő a természetrajzi gyűjteményt akarta gyarapítani. Engem meg azért küldött Jakobik, hogy — ha kell —törjem meg az ellenállást és biztosítsam a leltározást. Szép feladat volt, de csak a felszabadulás óta mondják mások is szépnek. A húszas években az ügyész, a csendőr, meg a szolgabíró fegyveres magánlaksértés -nek mondta. Mi meg akkor egészen másnak. Azt mondtuk, hogy a rügyező fák üde lehelete, a sarjadó vetés végtelen zöldje, a tavaszt csivitelő millió madár, a sok riadt nyúl, az első kis fehér virág vonzottak Mágocsra; —meg az a pirosság, amit a reggeli szellő csalt az arcunkra. Bizonyosan így mondtam, mert akkor még fiatal voltam és lírikus. De ma már gyomorbajos vagyok, elmondom hát az igazat: — grófot reméltem látni Mágocson és kastélyt — belülről. A fegyveresekkel a „nagyatádira" ültünk, a tanárok a községi hintóba. Mi mentünk elsőnek, és nemcsak a rang miatt. Bár bizonyos szertartásosságot rá lehetett volna fogni a viselkedésünkre: a tanácshatalmat képviseltük, kissé merevebb volt a derekunk, a kezünk meg erősen markolta a lábunk közé állított karabélyt. A kasznár kapuján hajtottunk be, a kapu tárva volt, s a behajtással véget ért a csata és eldőlt a könyvtár sorsa is. Mert az ámbitusról puskacsövek meredtek ránk, az ellenséges katonák mögött egy hadnagy állt és hallottuk a tüzelést bevezető vezényszavakat. Én már akkor számtantanár voltam és ezért egy szempillantásra kiszámítottam, hogy reménytelen a helyzetünk, mert az ambituson kétszer annyi