Boros Árpád: A diósgyőri acélgyártás és energiaellátás története 1770-2006 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 18. (Miskolc, 2007)
IV. A diósgyőri kohászat fejlődése az energiaellátás tükrében
Berks Péter végzett kísérletet és a faszénégetésnél alkalmazott boksa-módszerrel 60%-os kihozatalt ért el. A vasasi szenet tartotta kokszolásra legalkalmasabbnak, kokszát azonban csak a pesti és budai patkoló és szegkovács műhelyekben sikerült értékesítenie. A stájerlaki szénnel 1836-ben az Eszakvasúttársaság végzett ismét tüzelési és kokszolási próbákat, amelyek akkor biztató eredményt adtak, a pécsi szén kokszolására pedig Madarász András rendezkedett be 1845-ben és két kokszkemencét is üzembe állított. A pécsi kokszot Madarász mind a hazai, mind a stájer vasgyártásban kipróbálta, az azonban magas kéntartalma miatt törékennyé tette a vasat és végül is a vaskohászatban használhatatlannak bizonyult. A XIX. század első felében tehát több próbálkozás is akadt az ásványi szenek kohászati alkalmazására, ezek azonban azért nem hoztak kielégítő eredményt, mert nem sikerült a nyersvasgyártáshoz is alkalmas kokszot előállítani. Egyéb tüzelési célokra is csak periférikusán hasznosult az ásványi szén a vaskohászatban. A borsodi szénnel a századfordulón Betléren kísérleteztek, Diósgyőrben pedig Fazola Frigyes a cementáláshoz használta azt tüzelőként, miközben a szén kéntelenítésével is foglalkozott. A harmincas-negyvenes években Dernőn is próbálkoztak ásványi szénnel, de eredménytelenül és Ruszkabányán a hámorok energiaellátásába is csak elenyésző arányban tudták az ásványi szenet bevonni. Az ásványi szenek hasznosításában áttörést csak a negyvenes évtized közepe hozott, miután mind a bánáti, mind a borsodi szenekkel a stájer üzemekben végzett kavarókísérletek eredményesnek bizonyultak.