Boros Árpád: A diósgyőri acélgyártás és energiaellátás története 1770-2006 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 18. (Miskolc, 2007)
IV. A diósgyőri kohászat fejlődése az energiaellátás tükrében
erdőgazdaságokkal, s annak gazdaságossága is alárendelődött a fa beszerzési lehetőségeinek. A faszenet szellős pajtában tárolták, hogy tűz esetén a rakást gyorsan lehessen bontani. Az égetőhelyről a pajtába kosarakban, vagy zsákokban továbbították azt, mérésére azonban nem volt országosan elfogadott mértékegység. Legtöbb vasgyártó telepen a szén mennyiségét mérőben (Mass-ban) fejezték ki, de egymérő alatt telepenként más-más térfogatot, pl. 8, 10, vagy 12 köblábat értettek. Egyes helyeken más elnevezéssel jelölték a mérőegységet, amelynek még a pontossága is bizonytalan lehetett. Ha figyelembe veszszük, hogy a szénnek sűrűsége is telepenként változott, érthető, hogy az egyes telepek szénfogyasztását csak gondos mérlegeléssel lehetett összehasonlítani. A negyvenes években divatba jött a fa aszalása is. A lángkemencék terjedésével azok fűtéséhez a fát is kipróbálták, viszont nyers fával nem tudták a megkívánt magasabb hőmérsékletet tartani. Az aszaláshoz ezért folyamodtak, ahhoz azonban a fának egy részét el kellett égetni. A nagyobb veszteség elkerülése érdekében később a szárításhoz a lángkemencék fáradt melegét fogták be. Az aszalókamrák kiképzése változatos volt, azok általában a farakások mozgatásában különböztek egymástól. Az ásványi szenek a hazai vaskohászatban a XIX. század első felében nem jutottak számottevő szerephez. A nyersvasgyártáshoz egyáltalán nem is hasznosították azokat, a vas frissítésében és feldolgozásában pedig csak a negyvenes évek közepén, a kavaró-hengerlő vasfinomítás belépésével foglalhatták el helyüket. Pedig a XVIII-XIX. század fordulóján az országban már számos szénelőfordulás ismert volt, s egymás után nyíltak meg a müvelésre alkalmas szénbányák. Az ország szénbányászata azonban a XVIII. században még nem volt folyamatos. Úttörő szerepet ezen a területen a Sopron melletti Brennbergbánya vállalt, annak fejlődése azonban csak az 1802-ben bekövetkezett államosítás után vált töretlenné. Időszakos és kisebb terjedelmű bányászkodás az ország több területén is folyt, ismertek voltak a pécsvidéki, a borsodi és a dorogi szénelőfordulások és a Bánátban is megalakultak az első széntermelő társulások.