Sziklavári János: A forrasztott vasgyártás korszaka Diósgyőrben 1770-1880 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 16. (Miskolc, 2005)

Második rész. Forrasztott acél gyártása a diósgyőri vasgyárba

A technológiáról, a feladat jelentőségéről, súlyáról, lényegéről nem esik szó. A tervezés nyilvánvalóan célt tévesztett; ez most: a kincstár szénvagyonának, vasércbányáinak és erdőségeinek hasznosítása egy újonnan létesítendő gyárban, amely kavarókemencés forrasztottsíneket fog gyártani. A költségvetésben: „a finomító vasgyár évi 200000 b. mázsa vasúti sín és egyéb vaslétesítményekre számítva 330441 Ft". A két szóba jöhető technológiát és síntermékeik tulajdonságait ismerő kohász és vasutas szakemberekről és véleményükről a történtek kapcsán nem írnak. Pedig a Moschitz-javaslat óta eltelt évek alatt sokat változott a világ: az annak idején csak kezdő éveiben járó szélfrissítő (bessemerkonverteres) folytacélgyártás már befutott, s a nagyvilágban egyre-másra épültek újabb és újabb berendezések, mindenekelőtt a vasúti sínek céljára, mert jobb síneket, nagyobb biztonsággal tudtak gyártani! A gyártörténeti írásokban nem található nyoma annak, hogy a hivatalosan felkért tervezők kértek-e szakértői véleményeket. Arról viszont bőven lehet olvasni, hogy a „szakszerűtlen" technológiaváltásnak igen súlyos következményei lettek. Az 1871 márciusában üzembe helyezett gyárban a forrasztottvassínek gyártása gyakorlatilag kudarcot vallott. Kiderült, hogy a diósgyőri nyersvasból, diósgyőri szénnel kavart-forrasztott sínek minősége technológiai okok miatt nem elégítheti ki a követelményeket. A szakmai és gazdasági szakkörök egyaránt méltatlankodtak; a gazdaságpolitika - a hatalmas összegű veszteségek miatt - sürgette a minisztériumot, hogy hagyja abba a gyártást, a szakma meg azt, hogy térjenek át folytacélsín gyártására. De a minisztérium csak ahhoz járult hozzá, hogy a síngyártáshoz diósgyőri nyersvas helyett tiszolci nyersvasat, a diósgyőri szén helyett sziléziai szenet használjanak. Nemsokára azonban rendelet született, hogy 1876-tal kezdődően az államilag támogatott vasúti pályákba csak folytacélsíneket szabad beépíteni. Ezek után a minisztérium sem állhatott ellen: 1879-re megtörténhetett a technológiaváltás folytacélgyártásra. Jelen tanulmány lényegében a forrasztottvassín gyártástechnológiáját vizsgálja, összevetve azt a folytacélgyártás előnyeivel, de kiemelni szándékozik, hogy a kavarókemencés forrasztott vas és acél nem rossz, de a gyártása technológiai feltételeket és széles körű technológiai szakértelmet igényel. A tanulmány nem helyez súlyt a technológiaválasztással elkövetett hibák következményeire, azokat mindössze a gyártörténészektől kölcsönzött idézetekkel érinti. Nem szándékozza elmarasztalni a tervezőbizottság tagjait és a minisztériumi felelősöket sem, noha a történészek jogos kritikáiból tartalmaz idézeteket; de elfogadja, hogy az elkövetett hibák a részben felszabadult