Boros Árpád: Események és tények a diósgyőri kohászat életéből 1770-2003 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 14. (Miskolc, 2004)

GYÁRTÖRTÉNETI KÉPEK

- A kohó beindítása után pár hónappal vettek fel a kohászatba, afféle mindenesnek. Emlékszem a III. számú kohó avatását május elseje környékére időzítették, és az eseményen ott volt Gerő Ernő is. A „Vas és acél országa" jelszó jegyében megépített - az országban akkor a legnagyobb kohó - komoly fejlődést hozott a gyár történetében. A hatalmas kapacitás újabb fejlesztéseket indított el. A gyár összlétszáma akkor 18-20 ezer között mozgott, a III-as kohónál meg a hozzá tartozó anyagellátásnál dolgozók létszáma 1600 fő volt. Aztán a hat-hét évenkénti átépítések során a kohó meglévő hasznos térfogatát folyamatosan növelték. Az egy csoda világ volt, az acélműi hulladéktérben 500 ember dolgozott, élet volt a gyárban, a munkának zaja volt, nem úgy mint most, amikor lassan minden leépül. Lassan Pál ott volt valamennyi átépítésnél, üzemvezetőként élte meg, amikor 1990-ben a Il-es kohót „leszúrták". De azt a berendezést nem sajnálta, mert embernyúzó, környezetszennyező, elavult technológia volt. Ezt a mostani leállást viszont ő is megsiratja. - Kohó nélkül már nem kohászat többé a kohászat - mondja keserűen. Racionális döntés Szalma István, a diósgyőri Acélművek Rt. vezérigazgatója maga is hosszú éveket töltött a nagyolvasztónál, éppen ezért - saját bevallása szerint -, érzelmileg is megérinti a döntés. - Megértem azokat az embereket, akik fájdalmat, elkeseredettséget éreznek a nagykohó leállítása miatt. Át tudom érezni, mit jelent az: munkába járva éveken, évtizedeken keresztül ugyanazon az úton végig menni, ugyanabban az öltözőben öltözni. Aztán egyszer csak vége. Az én pályám szempontjából is meghatározó volt a nagykohó, de a cég vezetőjeként nem egyetlen részleget, hanem az egész gyár sorsát kell szem előtt tartanom. Műszaki ember vagyok, aki hisz a számokban. Az elmúlt években sok elemzés készült hazai és külföldi szakemberek bevonásával, és ezek mind azt mutatják, Diósgyőrben nincs jövője a nyersvasbázisú acélgyártásnak. - Miért nincs? Ma is vannak, akik az ellenkezőjét állítják. - Először is vissza kell mennünk kicsit az időben. Annak idején Diósgyőrbe úgy telepítettek nyersvasgyártó-bázist, hogy ehhez a feltételek teljesen hiányoztak. Nem volt a közelben érc, nem volt szén és nem volt olcsó szállítási lehetőség, például vízi út sem. Tehát már az alapokkal baj volt. De ha a mai helyzetet nézzük, a kép akkor sem rózsásabb. A berendezések technikailag, technológiailag elavultak - és most nem csak a kohóról beszélek. A levegőellátó, a gáztisztító, kiszolgálórendszer, a bunkerrendszer mind-mind az életveszélyesség határán mozog. Ahhoz, hogy a kor minimális szintjére hozzuk a berendezéseket, több milliárdot kellene befektetni. De akkor még mindig nincs szó a gazdaságos működtetésről. Nyugaton egy kohó termelékenysége 700 tonna/fő/év, nálunk viszont csak 100 tonna/fő/év. Nem kell bővebb magyarázat ahhoz, mekkora veszteséggel termelünk. A technológiai váltás után ez a szám még mindig csak 160 tonna/fő/év lesz, tehát alatta marad a nemzetközi átlagnak, de azért valamit javul.