Boros Árpád: Események és tények a diósgyőri kohászat életéből 1770-2003 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 14. (Miskolc, 2004)

GYÁRTÖRTÉNETI KÉPEK

„Kohó nélkül már nem kohászat többé a kohászat" Csöndes mondhatni kihalt a gyár. Ahogy a diszpécserautóval a nagykohó felé haladunk, alig találkozunk valakivel. Nem is csoda, hiszen a tizennyolc-húszezres létszámra méretezett diósgyőri kohászatban szinte elvész a még itt dolgozó háromezerháromszáz ember. A nagykohó (hivatalos nevén a III. számú kohó) tetején fekete zászló leng, jelezve, november 4-én utoljára csapolnak itt - aztán „meghal" a negyvennégy esztendeje működő berendezés. - Vigyázzanak, csúszik a lépcső - figyelmeztet kísérőnk, miközben a kohó öntési szintje felé araszolunk. Ahogy közeledünk, úgy lesz egyre nagyobb a zaj, s a por. Erre mondta egy ma már nyugdíjas nagyolvasztós: „Aki megmaradt a kohónál, az meg is szerette ezt a munkát. Másként el sem képzelhető, hiszen a gázt, a port, az állandóan leselkedő veszélyt csak valamiféle megszállottsággal lehet elviselni." Egymásra utalva - Nézzen végig a csapaton - mutat körbe az egyik középkorú olvasztár, amikor a leállásról, a társaság hangulatáról faggatjuk. És a kép önmagáért beszél. Lesütött szemű, szomorú emberek, akik a kohó „halálában" önmagukat is gyászolják. Sokan közülük nem tudják, mi lesz egy vagy két hónap, mihez kezdenek, hogyan tovább... Most még teszik a dolgukat, mozdulataikon látszik, a több éves, évtizedes rutin irányít, de lélekben máshol járnak. Ffornyák Ottó régi kohászdinasztiából származik, 1957. szeptember elsején olvasztártanulóként kezdte a szakmát a nagyolvasztónál, ma főművezető. Sokat próbált, kemény munkában edződött férfi. - Higgye el, többet szenvedtem itt, mint bárki más. Napi nyolc, tíz, néha tizenkét órát lehúzni, ebben az üzemben nem kis dolog. Mostanra viszont minden nehézség, minden fájdalom élményszerüvé vált, a legkegyetlenebb az, ami előttünk áll mondja könnyekkel küszködve. Majd hozzáteszi: - A nyugdíjhoz nincs meg az évem, máshoz pedig nem értek. Úgy tartják, a kohónál dolgozók között furcsa, a megszokottól eltérő ösztön, különleges összetartás alakul ki az együtt töltött évek során. Az egy műszakban dolgozók számára természetessé válik az egymás iránt érzett felelősség. Legyenek bár segédmunkások vagy vezetők, ha baj van, nem az az első, hogy magukat mentsék, hanem az, hogy társaikon segítsenek. Itt mindenki tudomásul veszi: a másikra van utalva, nem lehet hibázni, vagy ha mégis, az nagyon is belátható következményekkel jár. Élet volt a gyárban... Negyvenegy évet és százhuszonnyolc napot töltött a nagykohónál Lassan Pál, aki gyárrészlegvezetőként ment nyugdíjba.