Boros Árpád: Események és tények a diósgyőri kohászat életéből 1770-2003 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 14. (Miskolc, 2004)

GYÁRTÖRTÉNETI KÉPEK

Alapkőletevők 1978 legvégén, amikor többszáz ember ott szorongott a kohászat új üzemének kiszemelt helyén, egy mély gödör közepén, egy kisebb betontalapzatban várta az a bizonyos pont, az a nyílás azt az urnát, amiben benne volt a gyár története, a dolgozók névsora mikrofilmtekercsen, pénzek, napi újságok, az acélmű terve, egy üzenet az utódnak és sok egyéb fontos és apró dolgok mellett egy üveg tokaji aszú is. Ezt az urnát két fiatalember vitte, mögöttük lépdelt Lázár György miniszterelnök és dr. Szeppelfeld Sándor vezérigazgató. A két fiatalemberen csillogott a kohászruha, arcukat eltakarta a kohászkalap rostélya, nem ismerte fel őket senki sem, ám mégis főszereplők voltak. Kik ők? mi lett velük azóta? - kérdeztük tőlük, most már rostély nélkül. Fekésházi Gábor „Én akkoriban a martin öntőcsarnokában dolgoztam. Ott is és most az új acélműben is öntecsátadással foglalkozom. Nagyon nehéz körülmények között kellett végeznünk a munkánkat, amit számos dolgot rendkívül veszélyessé tett. Ott még ma is vasúttal hordják ki az öntecseket, itt, az új acélműben már Valmet-gépeken hagyják el az üzemet az öntecsek. Nekem könnyebb lett a munkám, és főleg az jelent sokat, hogy nem kell annyit gyalogolnom egy műszak alatt, mint a martinban. Közben két évig katona is voltam. Tulajdonképpen a katonaság után kerültem az új acélműbe. A fizetésem maradt a régi, és ezzel elégedett vagyok. Ami viszont meglepő, hogy sok munkatársamnak itt, az új acélműben nehezebb a munkája, mint a martinban volt. Az alátétkészítőkre gondolok, akik hiába kerültek egy új üzembe, nehezebben keresik a kenyerüket, mint a régiben. És bánt az is, hogy az öntöcsarnok olyan szemetes, mintha már évtizedek óta használnánk... Az új technika nem mindenkinek hozott új szemléletet is... pedig itt már lehetne szépen, tisztán dolgozni." Karmanóczki András „Amikor az alapkövet letettük, én még nem gondoltam, hogy mire felépül az acélmű, én már nem acélgyártó leszek, hanem kovács. 1980. augusztus 18-án átkerültem a kovácsmühelybe, ahol a hattonnás pörölynél dolgozok azóta. Én az elektroacélmüben, a 14-es kemencénél dolgoztam korábban. Rendkívül nehéz munkát kellett végezni. Fogyott a létszám, volt olyan is, hogy ketten maradtunk a kemence berakásához. Nem akadt segítség. Idegileg is megsínylettem a sok feszültséget és kértem, hogy menjek a kovácsokhoz. Megmondom őszintén, hogy senki nem tartott vissza. Nem bíztattak, hogy az új acélműben lesz helyem, lesz munkám. Most már mindegy. Az új helyemen megbecsülnek, érzem, hogy szeretnek és szükség van a munkámra. Elmúltak a gyomorbántalmaim is, melyek a korábbi idegességek miatt kínoztak. Egyszer-egyszer jártam az új acélműben... Talán, ha többet tudtam volna róla, ha idejében elmondják, hogy pontosan mi lesz itt, mit kell majd csinálnunk... talán, ha többet tudtam volna róla, akkor kitartok itt...