Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1920-2005 -Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 13. (Miskolc, 2006)
Visszaemlékezések, szakmai értékelések, elemzések
tetni kellett. A gépipar acélmegrendeléseinek legnagyobb részét a diósgyőri Állami Vasgyár kapta, ugyanakkor az export túlnyomó hányada is innen került ki. Egyértelmű volt, hogy a vasgyár csak kapacitásbővítéssel lenne képes a kettős feladatot teljesíteni. Kapacitásbővítés viszont csak korlátozott mértékben lehetséges, mert a gyár a kedvezőtlen telepítési viszonyok miatt amúgy is túlságosan zsúfolt. Az ipari minisztérium úgy döntött, hogy a feladatot új telephelyen, új állami vasmű létesítésével oldja meg úgy, hogy egyidejűleg még a diósgyőri zsúfoltságot is enyhíti. Az új vasmű tervezetét 1938-ban Diósgyőrben dolgozták ki. Tervezett termelő berendezései: nagyolvasztók, martinkemencék, lemezhengersorok és profilhengersorok. Hengereltáru-termelése évi 180 ezer tonna. Javasolt telepítési hely: Dunafóldvár és Kalocsa között a Duna mentén. Az építésre azonban nem született határozat. (Ismeretes, hogy vasgyár létesítése a Duna mentén már 100 évvel korábban, gr. Széchenyi István tervezetében is szerepelt; sorait idézve: „...egy emelkedőben lévő országban a Duna partjain igazán kétlem, hogy bármi előnyösebb lehetne, mint jó vasművek.”)... Joggal felmerülhet a kérdés, hogy mégis mi volt az oka annak, hogy a hazai vaskohászat, legalább is annak több gyára a század végén válságos helyzetbe került. A válasz igen egyszerű: azért, mert vaskohászatunk csak önmagához mérten fejlődött, de a világ vaskohászatának fejlődésével nem tartott lépést... Annak a vállalatnak, amelyiknek világpiaci versenyben kell talpon maradnia, természetes létszükséglete a lépéstartás. A szocialista tervgazdaság egyik fontos jellemzője viszont, hogy a vállalatokat védi a világpiaci verseny hatásaitól, ezért azok a termékekkel szembeni követelmények és a gazdaságosság tekintetében egyaránt más elbírálás alá esnek, a lépéstartás tehát nekik nem létszükséglet! Ez volt a helyzet hazánkban is... Sok kárt okozott a műszaki területekre is behatoló ideológia. Itt az volt az alaptétel, hogy a kapitalista országokban a vaskohászat minőségi szerkezetátalakításával járó termeléscsökkenés az válságjelenség, és a dolgozó népek kárára van, mert nagymértékű munkanélküliséggel jár. Az ideológia elfedte a bekövetkezett minőségi változás lényegét és annak korszakalkotó műszaki gazdasági eredményeit; csak a munkahelyek megszűnésében láttatta a következményeket, s hogy ettől megvédje az országot, nem támogatta a nagyjelentőségű fejlesztéseket. Egyértelműen a világpiactól való elzárkózás volt a KGST-n belüli autarkia: önellátónak lenni acélból, gépekből, járművekből, vas és acél használati eszközökből. Az autark termelési láncba nem fért bele jelentős innováció... A vaskohóipar már a '60-as évektől kezdve évente 150, 200, sőt 250 millió dollár nettó exportegyenleget ért el, ami a gazdaság számára fölöttébb fontos volt, hiszen pótolta a gépipar gyengébb exportteljesítéseit is. (Gépeket ugyanis nehezebb volt eladni, mint hengerelt árut.) A vaskohóipar a pozitív konvertibilis devizamérleggel az adott körülmények között mással nem pótolható devizabevételhez juttatta a gazdaságot. Ezért aztán a kormány támogatásban is részesítette a vállalatokat, amikor azok gyártási költségei az 1980-as években már jelentősen meghaladták az exportértékesítési árakat, s emiatt nagy veszteségeik keletkeztek... Diósgyőr és Ózd helyzete sok gondot okozott. A két gyár 1985-ben együttessen már csak 1,6 millió tonna hengerelt árut gyártott külön-külön integrált vertikumban, ami nyilvánvalóan itt is, ott is gazdaságtalan volt. Mivel mindkét gyárban a termelés további csökkenésével lehetett számolni, késedelem nélkül meg kellett volna állapodniuk abban, hogy Ózdon leállítják az elavult nagyol333
