Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1920-2005 -Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 13. (Miskolc, 2006)

Visszaemlékezések, szakmai értékelések, elemzések

Álmának megvalósításához vásárolta meg dr. Szentpály István a Gömöri pályaudvar és a Sajó közötti földterületet az ún. „Martin-tagot”. Ezen a területen került telepítésre 1912-ben a Drótgyár. A Deichsel Adolf által alapított, Magyar Acélsodrony-, Drótművek és Kötélgyár Deichsel Adolf néven jegyzett gyár 1930- ban részvénytársasággá alakult: Deichsel Adolf Magyar Acéldrót-, Drótkötél-, és Drótárugyár néven. A gyárat 1952-ben államosították. Ekkor neve: Acéldrót és Drótkötél gyár, majd 1955-tól viselte a December 4 Drótművek nevet.

306. Fejlődés a két világháború között I.

Remport Zoltán - Sziklavári János Magyarország vaskohászta a millennium évétől az első világháborúig. Bányászati és Kohászati Lapok 1996. július- augusztus, Tóth András okleveles kohómérnök, kohógazdasági mérnök visszaemlékezése az acélöntődére. 1933-1944. 1984. KM TDGY 2006.23.1. (részlet)- A diósgyőri vasgyárnak az első világháború után elsősorban vertikális egyensúlyát kellett megteremtenie és két nagyolvasztójának már megkezdett telepítését befejeznie. Ezután legfontosabb törekvése gyártmányválasztékának bővítése lett; már 1923-ban berendezkedett a vasúti kerékabroncs, majd 1934- ben a keréktárcsa-sajtoló hengerlésére. Durvahengerművét melegítőkemencék- kel, kikészítő berendezésekkel és durvalemezsorral egészítette ki. Finomhengerművébe pedig új finomsort és kombinált lemezsort telepített. Különös gondot fordított az ötvözött acélféleségek gyártására; elektrokemencéket telepített, és új ötvözött acéltípusokat fejlesztett ki.- A húszas évek végén az egész világot sújtó nagy gazdasági válság a diósgyőri öntödékben is igen nehéz helyzetet teremtett. A MAVAG budapesti Gépgyárában megszűnt a cséplőgép gyártás s az egyébként is apró öntvényeket gyártó tégelykohói acélöntöde profiljában túlsúlyban szereplő kisöntvény igények elveszítése az öntvénygyártást ezen a területen feleslegessé tette. A tégelykohó állományában még megmaradt öntvények gyártását az Acélműhöz csatlakozó új Acélöntődébe adták át. A gazdasági pangás miatt azonban az új Acélöntöde (később már „új” jelző nélküli) helyzetén ez sem segített.

Nemcsak azért, mert az Acélöntöde nagy darabsúlyú öntvények gyártására épült, ahol a nagy teherbírású daruk az apró öntvények készítéséhez szükségtelenek voltak, hanem azért is mert a megrendelések oly mértékig lecsökkentek, hogy azok készítéséhez a meglévő létszám egyharmada is sok volt.

A gazdasági válság nagyon elhúzódott és még 1933-ban is nap mint nap a törzsgárdához tartozók is ott vártak a gyárkapuban arra, hogy pár órára munkát kapjanak. Ha az úton a Vasgyár felé haladó jármű valamelyikén mintát láttak, azt nagy csoportban kísérték a gyár kapujáig abban a reményben, hogy az öntvény legyártására behívást kapnak az öntödébe.

Az öntöde dolgozói ugyanis tudomással bírtak arról, hogy az öntödék vezetősége a létszám csökkentése helyett valamennyi dolgozójának helyzetét felmérve olyan sorrendi táblázatot készített, melyből kiolvasható volt kit hívjon be munkára, ha egy rendelés beérkezett, ki az aki legjobban rászorul a munkával való segítségre.

227