Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1920-2005 -Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 13. (Miskolc, 2006)
VI. A kényszerű szerkezetváltástól a privatizációig (1983-1991)
Termékeink egy részét - távlatban évről évre növekvő hányadát - értékesebb, magasabb nyereségtartalmú késztermékké kívánjuk feldolgozni, s a piac szükségleteinek megfelelő formában, mint kész gépet, részegységet szeretnénk értékesíteni... Ha csupán amatőrök lehetnénk a hivatásosak mellett, bele se kezdenénk. Mi az ország egyik legnagyobb egyedi gépgyárát szeretnénk létrehozni, s ehhez kitűnő adottságaink vannak... Szinte a legcsekélyebb anyagi ráfordítás, beruházás, építkezés nélkül, meglévő lehetőségeink hasznosításával, tartalékaink mozgósításával fogjuk elképzeléseinket megvalósítani... Ami a gépgyártáshoz szükséges műszaki kultúrát illeti, vannak hagyományaink, s ezekre lehet építeni. Valamikor, néhány évtizede még, egy kerítésen belül éltünk a Diósgyőri Gépgyárral... Számos gépi berendezést karbantartóink készítettek az acélműhöz, mert nem tudtuk volna tartani a beruházás határidőit, ha másokra várunk. A szükség tanított meg bennünket arra, hogy kell gépet gyártani... Egyedi gépekről van szó, amelyek elkészítéséhez széles ipari, technológiai hátterünk van. Ha pedig így nézzük, ha fele-harmada idő alatt képesek vagyunk a daru és a szerszámgép bonyolultsági foka között mozgó berendezések gyártására, akkor nemcsak gazdaságosan, de versenyképesen is dolgozhatunk. Mert ilyen gépek esetében az kapja a megrendelést - így van ez világszerte - aki hamarabb szállít. Márpedig kapun belül van öntödénk, magunk termeljük az alapanyagot, van kovácsoló üzemünk, csavargyárunk, villamosautomatika-üzemünk. És van több, mint ötezer karbantartó és ügyeletes gépész szakemberünk, akik a 12 milliárd értékű vállalati vagyon felújítása, karbantartása mellett - ha nemcsak egy műszakban és szervezettebben kapnak munkát - sokkal többre képesek...” „Új úton a diósgyőri kohászat” című riportsorozat — mely a Népszabadság 1981. március 26-i számában jelent meg - záró darabjában - A láthatatlan gépgyár - így érvelt dr. Szeppeldfeld Sándor: „Gazdaságosan és versenyképesen tudunk dolgozni. Az új szervezetben a karbantartók többműszakos foglalkoztatásával, a karbantartás teljes központosításával lehetővé válik, hogy mintegy kétezer szakmunkásunk szinte csakis a gépgyártással foglalkozhasson”. S most, 1991. február 19-én így nyilatkozik Sípos István kereskedelemfejlesztési igazgatóhelyettes: - ,Jiíztató számunkra, hogy tovább nő a kereslet az egyedi acél- és vasöntvények iránt, mivel a nyugat-európai ilyen jellegű öntödéket fokozatosan bezárják. Ez az oka annak, hogy a svájci székhelyű Georg-Fischer Konszern áttekinti, milyen formában tudna nagy méretű acél- és vasöntvényeket - például öntöttvas turbinaházakat, alagútelemeket és vasöntvényeket - Diósgyőrben gyártatni. A kapcsolatok, ajánlatok keresésével folytatódik, s kedvező esetben, nagyobb volumenű gyártásra is lehetőség nyílik.” Nincs tehát a Kolumbusz tojása újból felfedezve! Nem kellene tehát a külföldieknek átadni a felfedezés örömét és a diesó'séget, hanem elég lenne elővenni egy nagyszerű szakember tíz esztendővel ezelőtti terveit, amelyeket az akkori kormányzat elhibázottan, „nagyvonalúan” ellábasolt. De nemcsak a gazdaságilag megalapozott elképzeléseket tiporta el az ipari lobby, hanem nagymértékben hozzájárult dr. Szeppeldfeld Sándor életének drámai fordulatához is. Vő. 334. 163
