Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)

A munkaverseny kialakulása és a hároméves terv eredményei

A havi termelés 22.000 tonna fölött volt. Természetesen egy kemence sem volt javításban, amit júliusban előre lehetett látni. Az eredmény annyira megtetszett a vállalatvezetésnek, hogy elhatározták ennek a lendületnek a folytatását. Mivel kemencét javítani nem kellett, a termelési főnök szabadságra engedte a kemenceépítők vezetőjét, a helyettesétől pedig a termelési felügyelő olyan jelentést kért Martin-kemencénként, hogy szeptemberben végig tudnak-e dolgozni!? A jelentés írásban így nézett ki: A kemence lemegy szeptember végéig. - Hát nem mentek el, végül egyik sem. Szeptember 20.-a után nap-nap mellett szakadtak be a tetők, gyors javításokról szó sem lehetett. Ebből világos, hogy országos botrány lett, s vagy két hónap eltelt, míg a fokozott, de nem meggondolatlanul hajszolt termelési ütemet helyre lehetett állítani. Ennek természetesen személyi következményei is voltak: Simon Béla termelési főnököt Ózdra helyezték, s helyet cserélt Claus Alajos kohófőnökkel. Visnyovszky László termelési felügyelőt a Vaskutató Intézetbe helyezték át. Dr. Kövesi Pált az anyagvizsgálathoz helyezték, helyére sikerült Budapestről Szűcs Endre kiváló képességű kohómérnököt megkapni az acélmű főnöki posztra. Ugyancsak Budapestről helyezte ide az akkor már működő Kohóipari Központ Selmeczi Béla kohómérnököt a Kemenceépítő Üzem és a Kohászati Tervező Iroda vezetésére. Ő a Magnezitipari Műveknél dolgozott, s tűzállóanyag szakértő volt. A súlyos válsághelyzetnek komoly tanulsága volt, s az ellenőrzés fokozása mellett minden kemence boltozatát átépítették bázikus krómmagnezit függesztett kivitelűre. Ezideig a 8 kemencéből 5-nek még szilika téglás boltozata volt, amely sokkal kisebb hőálló-képességű. A munkaverseny-tempó természetesen az egész gyárban, de országszerte is tovább „terjedt". Az állami és politikai vezetés időszerűnek látta, hogy az élmunkásmozgalom után hazánkban is kifejlődjön a szovjet indíttatású „sztahanovista" mozgalom. Kohászati vonatkozásban éppen a diósgyőri Martinacélművet szemelték ki a példamutatásra. Egy alkalommal Gáspár Sándor, az ország legfőbb szakszervezeti vezetője keresett fel Herczeg Ferenc társaságában azzal a kívánsággal, hogy másnap itt le kell gyártani egy rendkívüli teljesítményű adagot, s ki kell jelölni, hogy ki legyen az első magyar sztahanovista olvasztár. Három legjobb olvasztárunk mindig az éppen fejlesztett, legjobb állapotú kemencéknél dolgozott. Úgy mondható „beüzemelő olvasztáraink" voltak. Közöttük éppen Margóczi István volt a délelőttös műszakban, amikor legjobban meg tudtuk a feltételeket teremteni az üzemvezetőséggel és a társüzemekkel való kapcsolattartásra. így az átlagos 8-10 órás adagokkal szemben 6 órás adagot csapoltunk. Bizonyos, hogy ennek - s az ezt követő propagandának - volt húzóereje üzemünkben, gyárunkban is, de az egész iparágban. Margóczi István ezután a gyár első Kossuth-díjasa lett, követte őt a következő években váltótársa Jenéi Lajos Martin-olvasztár, Mislóczki Mátyás elektro-olvasztár és Kugler Lajos finomhengerműi előhenge-