Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)

Édesapánk élete (A gyermekek emlékezete)

Egy emlék az érettségiző osztályról (a második sorban bal első), 1941.. mébe éjjel-nappal, s mivel édesanyánk éppen hét hónapos terhes volt, minden kérdést azzal toldottak meg, hogy nem akarja-e tudni, fiú vagy lány lesz az első gyereke. Ezalatt édesanyánkat éjjel-nappal AVH-sok őrizték otthon. 11 nap után hazajött, ettől kezdve minden nap - szombaton és vasárnap is reggel 5-re ment be dolgozni, átvette az éjszakás műszakot, majd a délelőttöst és a délutánost, végül elindította az éjszakást, és este 11-kor jött haza. Azt mesélte, a kemencéket annyira túl kellett hajtani, hogy a tűzoltók már tudták, hogy ha telefonál „Tűz lesz, jöjjenek", mire kiértek, valóban oltani kellett. Minden évben egy-egy kemence átépítése volt emellett a feladat, így ahogy mi 1950-ben, 1951-ben és 1952-ben megszülettünk, később tudtuk, melyik a „mi kemencénk". 1957-től a termelésből a fejlesztési területre került, de a megszokott munkatempó már nem sokat változott. Minden este 7-8 körül jött haza, vasárnap is kb. délután 2-ig dolgozott. Édesanyánk őrizte a rendet, a békét, s a család teljes irányítása, minden ház körüli munka rá várt. A vasgyári lakótelepen laktunk, a Pléh Sándor utcában egészen 1971-ig. Becsületes munkásemberek, tisztviselők, mérnökök éltek itt, akik törekedtek gyerekeiknek minél többet adni. Nyelvet tanultunk, zeneiskolába jártunk - igaz, autónk nem volt, nyaralni sem igen mehettünk el. De kötelező volt a kitűnő bizonyítvány.