Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)
A régió vasgyárainak és a magyarországi vasgyárak fejlődése 1968-1988 között
termelés és féltermék gyártás igényeinek kell alárendelni. Az előzőekben ismertetett 1989. első félévi eredményekben tárgyilagosan el kell ismerni, hogy a Tröszt nem gyakorolhatott érdemi befolyást, hiszen a vállalatok - a jogi helyzetük alapján is - saját útjukat járhatják, s az éppen adódó lehetőségeket olyan sikeresen használták ki, hogy ezzel a TGB határozat első főfeladatának irányában bizonyítottak: „a Tröszt irányítása alá tartozó három vállalat tevékenységének támogatás nélkül, tartósan gazdaságossá és fejlődőképessé tétele". A második főfeladat sokkal inkább a Tröszt vezetőinek, személyi állományának szakmai, becsületbeli és diplomáciai képességét tette próbára: „a fejlesztéseken és visszafejlesztéseken alapuló szerkezetváltás kormánydöntésnek megfelelő koncepciójának részletes kidolgozása és végrehajtása". Erre vonatkozó kormánydöntés - TGB határozat és azokat meghatározó IPM - miniszteri-biztosi előterjesztés kategorikus leépítéseket tartalmazott elsősorban Ózd hátrányára, s ezzel eleve szembe állította a Tröszt két alapvertikumú nagy vállalatát. Műszaki-gazdasági logika persze volt ezekben a mégiscsak nyitott, alternatív - javaslatokban, változatokban. A reagálások lángja már erősen lobogott, amikor a Tröszt megjelenhetett a színen, s ebben a perzselő, túlfűtött és presztis-sérelmekre végtelenül érzékeny hangulatban kellett kihámoznia a parázsból a még életképes elemeket, s olyan koncepciót alkotni, mely megfelel a kormányhatározatoknak, s nem sérti a vállalatok, az ott dolgozó kohászok érdekét, önérzetét. Mindenre kiterjedő, az összefüggéseket jól ismerő szakértelemről, a szakma és művelői iránti mélységes tisztelettudásról, s emellett az éppen időszerű közgazdasági követelmények alapos ismeretéről tanúskodik az 1989 júniusában - tehát néhány hónap alatt elkészült koncepció. Elsősorban határozottan állást foglalt abban a nyitva hagyott kérdésben, hogy a borsodi térségben 1,3 vagy 1,6 millió tonna acélt kell-e gyártani. Az ésszerűen üzemben tartható hengerműi kapacitások, azokra háruló belföldi igények, kötelezettségek, féltermék-kooperációk és a csepeli acélgyártás egyetlen reális kiváltási módja megköveteli az évi 1,5— 1,6 millió tonnás acéltermelést. A diósgyőri acéltermelést célszerű fejlesztésekkel sem lehet évi 1,2 millió tonna fölé fokozni, főleg területi korlátozottság miatt. így célszerű átmeneti időben az ózdi Martin Acélmű kemencéinek egy részét 1 kohós nyersvas-termelésre alapozva üzemeltetni, majd egy korszerűbb, tisztán szilárd alapanyaggal dolgozó acélgyártási technológiára áttérni. Mindehhez a jelenlegi acélmű csarnokai és korszerűsített folyamatos öntőművek rendelkezésre állnak. A hengersorok közül egyértelműen a diósgyőri Nemesacél Hengerműnek és az ózdi Rúd-drót Hengerműnek van távlati jövője, - utóbbinak még termelés-bővítése is indokolt - s mindkettőnél a minőségi termékkikészítés, csomagolás-fejlesztés terén kell mielőbb lépéseket tenni.
