Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)

Édesapánk élete (A gyermekek emlékezete)

Édesapánk élete (A gyermekek emlékezete) A könyv szerkesztőjének megtisztelő kérésére édesapánk életét - életrajzát kellene megírni - ahogyan mi megéltük. A tárgyszerű tényeket az otthoni számítógép memóriája őrzi - egy évvel halála előtt a Kohászati Lapok megemlékezett 75. születésnapjáról, ehhez készült a rövid önéletrajz. Minden idegszála két helyhez kötötte Miskolcon: Vasgyár és Pereces. És volt egy harmadik kedves hely: Sopron. Dédnagyapánk, Baán István néptanító a Békés megyei Gyulaváriról fiatal emberként érkezett családjával a Diósgyőr-vasgyárba, hogy elfoglalja a tanítói posztot, s megbecsült szereplője legyen a vasgyári közéletnek. Naplójában leírja, mennyire meglepődött azon, hogy az osztálykönyvben a gyerekek apjának foglalkozásánál hány helyen szerepel a „tengerész". Az alföldi tanítónak idő kellett ahhoz, hogy megtudja, a tengerész az hengerész, és bizony ezen a tájon ebből van több. Régi osztályát egy fiatal tanítóra hagyta: Lauday Jánosra, aki egy évvel később a perecesi iskola tanítójaként jelent meg - valószínűleg dédnagyapánk közbenjárásával - s alapította meg a máig emlékezetes perecesi kultúr- és sportélet számos egyesületét, csoportját: a Bányamécs Baráti Kör elődjét. A két település sorsa talán itt fonódott össze először családunk történetében. A Baán család gyerekeiből három tanító lett, mindhárman Perecesen (Barna, Zoltán, Jolán). A mi nagyapánk, Baán Emil azonban tisztviselő volt a „gyárban", a Diósgyőri Vasgyárban. Kevés beszédű, komoly ember volt, aki az első világháborús fogságból hazaérve hamarosan elvette nagymamánkat, Vancsó Valériát, egy négy gyermekes hengerész, Vancsó Zsigmond lányát. Egy gyermekük lett, édesapám, Baán István. Öt éves korában ugyan született egy kishúga, Magdika, aki alig néhány órát élt. Pici sírját a vasgyári temetőben ma is gondozzuk, édesapánk haláláig vigyázott rá. Nagyapánk az akkori DVTK labdarúgója volt mindaddig, amíg a labdarúgás nem kezdett üzletté válni. És cserkészparancsnok volt mindaddig, amíg a cserkészeket el nem kezdték leventévé szervezni és háborúba vinni. Édesapánk tipikus jó tanuló, komoly fiú volt. De emellett - amíg lehetett kirándult a cserkészekkel, versenyszerűen vívott, egyetemista korában tánctanárként is működött. Vasgyárban, a Mester u. 5. sz. alatt laktak, innen járt a vasgyári általános iskolába - ahol egykor dédapánk volt a tanító bácsi -, majd a mai Földes Ferenc Gimnáziumban - akkor Magyar Királyi Katolikus Gimnázium - érettségizett 1941-ben. A családi helyi kötődés egyértelműen a Soproni Egyetemre vezette, ahol MAVAG-ösztöndíjasként tanult. Diákéveiről sok kedves történetet őrzünk, a soproni diákhagyományok azóta élnek családunkban. Albérlőként négyen laktak együtt egy lakásban, köztük Szilá-