Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)
A régió vasgyárainak és a magyarországi vasgyárak fejlődése 1968-1988 között
A kohászat iránti követelmények szempontjából jelentősek voltak például a járműipar, az építőipar várható igényei. Sok megalapozó tanulmányra támaszkodva és széleskörű szakértő gárdával 1964-ben kezdték el „A vaskohászat komplex fejlesztésének irányelvei" c. koncepciótervezet kidolgozását, s ennek első változatát 1966 nyarán bocsátották vitára. Ez az országos összefúggésű és kiterjedésű felmérés, majd megvalósítandó feladat általános iparpolitikaijelentőségű. Alapvetően a vállalatok mozgásterének meghatározását jelentette, s így érthetően fokozott érdeklődéssel és érzékenységgel vettek részt az érintettek a vitákban, a javaslatok kidolgozásában. A kohászati alapvertikumú nagyvállalatok helyzete célszerű fejlesztési irányaikat tekintve lényegesen különböző volt. A Dunai Vasmű - azon túl, hogy az országos hengerelttermék mennyiségen belül biztosította a korábbi 30% körüli értékkel szemben a kívánatos 50%-ot megközelítő arányt - az előző évtizedben épült hengersoraival, sőt nem sokkal korábban épült metallurgiai berendezéseivel is többévtizedes előnyben volt a két régi gyárral szemben. Számára a fejlődés két útja volt előirányozható. A meglévő berendezések fokozott kihasználása és korszerűsítése mellett növelni a lemezfeldolgozás mértékét, vagy átvenni rűdáru-gyártási profilokat is s mindehhez korszerű módszerekkel növelni a nyersvas és acéltermelést. A régi gyárak termelési szintje önmagában korszerűtlenné vált, hiszen erre az időre a világtermelés túlnyomó hányadát már több millió tonnás kombinátokban gyártották arra méretezett nagy termelékenységű berendezésekkel, másrészt kialakultak a néhány százezer tonnás célfeladatokat ellátó kisüzemek. A borsodi üzemeknek - túl a település-fenntartási és szociológiai érdekeken - az egész ország rúdáru igényét ki kellett elégíteni, mégpedig minden nagyipari országhoz hasonlóan sokrétű gyártmányösszetételben. Ózdon az előző, Diósgyőrben az utóbbi volt az erősebben motiváló tényező a vezetők gondolkodásában és törekvéseiben. Ezekkel az ellentmondásokkal kellett küzdeniük a koncepció alkotóinak és az opponálóknak egyaránt. A termelés felfutás prognosztizált szintjét, amit az 1966-ban vitára bocsátott első tervezet tartalmazott, sajnálatosan a következő 20 év alatt nem igen vitatták. Eszerint 1985-re 4,5 millió tonna acéltermelést és 3,1 millió tonna hengereltáru-gyártást irányoztak elő. Hasonlóképpen nem volt akkor érdemi vita a nemesacéligény várhatóan évi 400 ezer tonnás szintje körül sem. Ez a téma viszont a korszerű igényeket kielégítő, korszerű berendezések hová telepítése tekintetében vált a véleménykülönbségeket kiélező gócponttá. Az ország nagytekintélyű és tapasztalatú kohász szakemberei között elég nagy tábora volt egy olyan felfogásnak, hogy egy igazi nemesacélgyártó és feldolgozó üzemnek teljesen elkülönülve kellene létesülni, esetleg egy iparilag elmaradt térségben, mint pl. a Nyírségben. Ilyen vizsgálati anyag is született, de ez az 1964-1966 között készült tervezetben már nem került em-
