Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)

„Tűz és acél" - Önvallomás (1986)

kellett legyártani. Ez a gyakorlat két dologgal ajándékozott meg. Az egyik az, hogy „Martin-acélgyártó"-nak lenni: a világ legszebb műszaki munkájának tartom. Nincs más olyan tevékenység, ahol az ember személyes beavatkozása ennyire elengedhetetlenül szükséges és meghatározó legyen. A másik pedig a biztonságérzet, amelyre az üzem vezetésében és külső kapcsolatainak intézésében támaszkodhattam. Enélkül nem is tudtam volna elképzelni későbbi üzemvezetői, gyárrészleg főmérnöki és vezetői beosztásaim ellátását. Acélgyártó mester munkatársaim gyakran mondták, nem volt szokás, hogy egy mérnök acélt gyártson. De én természetesnek, sőt annyira szükségesnek tartottam, hogy ezután minden fiatal kollégám így kezdte pályáját. Nemcsak a szakma, hanem a feladatok is nagyszerűek voltak. A diósgyőri acéllal szemben támasztott minőségi követelmények mindig is a legmagasabbak voltak, de a jóvátételi szállítások új gyártmányokat, más szigorított szabványelőírásokat jelentettek. Hogy csak néhány kritikus gyártmányt említsek: a szovjet 50 kg-os és a jugoszláv 45 kg-os nagyszilárdságú sínek acélösszetételi előírásai, a mozdony kazán és keretlemezek belső tisztasági követelményei, de a budapesti összes Duna-híd anyagának legyártása sem volt szokványos feladat. Veszem észre magam, hogy az acélgyártó, s nem az acélművezető beszél belőlem, amikor a szakmai feladatok szépségéről, nagyságáról írok, se nem a termelés felfutásról, arról, hogy 1947-ben már elértük, s 1950-re már 70%-kal túlteljesítettük a háború előtti termelési szintet. Pedig mindehhez a feltételek sok szempontból hiányoztak, igen kedvezőtlenek voltak. Hogy csak a legdöntőbbet, az energiaellátást említsem, két téli időszakban is teljesen bizonytalan volt a szénellátásunk, s így a generátorgáztermelés is. Minden adag berakása előtt meg kellett kérdeznünk, hogy lesz-e elég gáz a lecsapoláshoz, néha napokig állt egy-egy kemence. Ebből azután egyéb követelmények is származtak. Egy Martin-kemencének az a szakszerű állapota, ha egy előírt sebességű felfűtés után folyamatosan dolgozik a kampány végéig. A háború alatti leállás, majd a rengeteg visszahűtés, újra felfűtés miatt a kemencefenekek repedezettek voltak, s időnként kilyukadtak, mielőtt kényszercsapolást lehetett volna végrehajtani. Több esetben emlékszem a tűzoltók megütköző hangjára, amikor azzal hívtam fel őket: „Jöjjenek gyorsan, mert tűz lesz! Az adag még nincs lecsapolható állapotban, s a kemence ki fog lyukadni, mielőtt ideérnek." Már pedig ebben az időben a kemencék alsó része, az úgynevezett hajótérség tele volt kátránnyal, a generátortüzelés velejárójaként. Persze, volt dolguk a tűzoltóknak, s őket megelőzőleg meg velük együtt nekünk is. A Martin-acélmű leállítási ünnepsége után beszélgettem egyik kitűnő acélgyártó barátommal, aki azt mondta, hogy manapság sokat beszélünk a Martin őskoráról, de nem igen esik szó a hőskoráról,' ami a felszabadulás utáni éveket illeti. így igaz!