Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)

A kohászattörténeti Szerkesztő Bizottság kérdései és Baán István válaszai az 1949-1956. közötti időszakról, iparfejlesztésről, iparpolitikáról

Az utólagos gazdasági számítás (U. G.) az új mechanizmus beruházási rendjében, 1968-tól kötelező. Ezt mindig el kell készíteni, mégpedig a teljes üzembehelyezést követő évre vonatkoztatva. Ez általában még nem jelent teljes felfutást. Akkor is szükség volna rá. Kérdés: A minisztériumok gyakori átszervezését indokolta-e az iparfejlesztés, ha nem mi volt azok kiváltója, személyi, hatalmi harc? Válasz: A minisztériumok gyakori átszervezése föltétlenül hátrány volt. Végül is jó lett volna, ha az önálló Kohászati Minisztérium megmarad, mert a szakma presztízse nem csökkenhetett volna olyan mértékben, s megnyugtatóbb volna a vállalatoknak is hozzáértő felső vezetők irányítása alatt állni. Ha már ez nem maradhatott az iparfejlesztés lefékezése miatt, a vaskohászati igazgatóság tulajdonképpen jól látta el a szakmai irányítást és felügyeletet (amíg hatásköre volt). Herczeg Ferenc pedig, amíg élt, biztos támasz volt nemcsak Diósgyőr, de az egész iparág számára. Kérdés: Vas Zoltán mikor és miért ment az ország vezető helyéről száműzetésbe? Válasz: Vas Zoltánnak az állami vezetésből történt kiválása okait nem tudom. Mindenesetre végtelenül tiszteltem, nagyrabecsültem állami vezetői szakértelme, tárgyilagossága és emberi magatartása miatt. Éppen ezért úgy vélem, hogy nem érthetett egyet a lehetetlenségek mértéktelen hajszolásával és az ebből adódó sikertelenségek miatt egyes emberek meghurcolásával. Kérdés: Hogyan kell értékeli a mellékági irányítás (pártszervezetek, szakszervezetek, AVH stb.) szerepét a vaskohászatban? Válasz: A mozgalmi szervek szerepére vonatkozó észrevételeket a szakszervezettel kezdem, hiszen a két munkáspárt egyesüléséig ez volt az általánosabb partnere az üzemvezetésnek a dolgozók képviseletében. Sajnos a bizalmi testületeken belül a két párthoz tartozók egymás elleni harca sok értelmes céllal szemben elsőbbrendű volt, s az üzemvezetőkön múlt, hogyan tudják valamilyen termelési vagy munkafegyelmi intézkedés elősegítésére valamelyik csoportot, vagy éppen mindkettőt megnyerni. A két párt egyesülése után a szakszervezet egyértelműen háttérbe szorult. Bár a termelési értekezletek és munkaversenyek szervezése az ő dolguk maradt, azonban föltétlenül azt az álláspontot képviselhették, ahogyan a pártszervezet őket eligazította. Már abban az időben kialakult, s máig is fennáll, hogy a munkásság képviselői, általában a politikai életben tevékeny részt vállaló emberek jobb képességű része a pártszervezetekben dolgozik, s a második vonal marad a szakszervezetre. Tevékenységük is így nézett és néz ki. Sokszor inkább hátráltatnak, mint segítenek - kicsinyes egyenlősdire és kivételezésre irányuló javaslatukkal, akadékoskodással. A továbbiakban tehát minden üzemvezetőnek, gazdasági vezetőnek a politikai partnere a párttitkár lett, s nagyon sok múlott azon, hogy tudtak szót érteni. Eltekintve néhány szerencsétlen személyi választástól, vagy egyenetlenségtől eredményes együtt-