Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)

A kohászattörténeti Szerkesztő Bizottság kérdései és Baán István válaszai az 1949-1956. közötti időszakról, iparfejlesztésről, iparpolitikáról

sok legexponáltabb vezetője Kerner Antal lett, a megalakuló üzemi bizottság elnöke, aki jó képességű, higgadt, gyakorlott, tekintélyes munkásvezető volt. Kérdés: A társaságok részvényesei milyen mértékben folytak bele a szakági irányításba, mekkora mozgási teret engedtek a végrehajtó szervezetnek? Pl. Bele szóltak-e a részvényesek abba, hogy a RIMA igazgatósága kit alkalmazzon mérnöknek, tisztviselőnek, munkásnak? Válasz: A részvényesek magatartásáról nincs tapasztalatom, Diósgyőrben, mint állami vállalatnál ilyenek nem voltak. Kérdés: Mit értünk szakági vezetés alatt, van-e ilyen az általános iparvezetésen kívül. Szükség volt-e és van-e erre? Válasz: Személyes véleményem szerint egy ország általános iparvezetésében nem föltétlenül van szükség szakági vezetésre. A szocialista országokban sajnálatosan kötelezőleg leutánozták a Szovjetunióban - hatalmas méreteire, szinte teljes önellátottságára és kategorikus tervgazdaságára - kialakított, szakmailag tagolt irányítási struktúrát. Ebből gazdaságilag még nagyobb baj is származott, mivel szétszedték az egészséges érdekközösséget alkotó vertikumokat is. Ez ma is súlyos akadályokat jelentő gátja a célszerű szerkezetváltásnak. A fentiek szerint kialakult országos helyzetben természetesen a kohászatnak is kell szakági vezetéssel rendelkezni. Ennek célszerű méret és öszszetétele már korábban is vitatható volt, s ma is az. Nekem személy szerint volt és van egy véleményem, amit már - a Kohászati Minisztérium megszüntetése után, s miután időszerűtlenné vált „A vas- és acél országa leszünk" jelszó - 1954-1956 között, majd később is sokszor hangoztattam, hogy a magyar kormány szakmai irányítására, illetőleg akár általános, akár szakági iparvezetés melletti érdemleges tanácsadásra nem több és nem kevesebb, mint 5 igazi szakemberre volna szükség. Ezek szakmai megoszlására nézve 1 fő nyersvasgyártó, 1 fő acélgyártó, 1 fő melegalakító, 1 fő hidegalakító és 1 fő üzemellátó (energetikus és kohógépész) szakembert tartottam volna célszerűnek e testületben szerepeltetni, s mindegyik mellé egy jó képességű statisztikus — műszaki titkárt és egy titkárnőt adni. A szakemberek személyi tulajdonságai szempontjából a szakma világszintű ismerete mellett elengedhetetlennek tartottam volna az üzemvezetési gyakorlaton alapuló tárgyalóképességet és a tárgyilagos, semmilyen szinten meg nem alkuvó barátságot. „Prototípust" természetesen a saját szakmámból tudtam és tudom ma is megjelölni Szűcs Endre személyében. Hasonló szemléletű próbálkozása Énekes Sándornak volt az 1960-as évek elején, amikor Horgos Gyula miniszterhelyettességének idején „Kohászati Fejlesztési Osztály" alakítására kapott megbízást. Az állandó apparátus mellett ún. „Kohászati Műszaki Tanács"-ot hozott létre 5 fő üzemi szakember megbízásával, ebben Horváth János nyers vas gyártó, Baán István acél-