Dobrossy István (szerk.): Pereces-bányatelep története a XIX–XX. században - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 9. (Miskolc, 2001)

Baán István: Pereces bányatelep környezete, a bánya megnyitása és a település közlekedési kapcsolatai

ezer tonnát termelt évente, az 1860-as években. Ezután következett az új helyre telepített Diósgyőri Vasgyár szénellátását szolgáló nagyüzemi bányászat kialakítása. Amikor a kiegyezés után megalakult magyar kormány elhatározta a jelentős diósgyőri kohászat-fejlesztést, már alaposan fel volt mérve a környékbeli szénvagyon. Ezért szerepelhetett Lónyai Menyhért pénzügyminiszter 1868. február 5-én kiadott alapítólevelében nagy részletességgel a Pereces-bányatelep létesítésére vonatkozó utasítás. Ebben az is szerepelt, hogy a legrövidebb idő alatt meg kell építeni a Gyertyán-völgy irányába a Gränzenstein alagutat, mely két év alatt készült el, s akkor a világ harmadik leghosszabb - 2330 m-es - alagútja volt. Erre azért volt szükség, mert a korábbi kezdetleges bányaművelés tapasztalataiból és alapos megkutatás révén tudták, hogy a Pereces-hegy túloldalán vannak a legnagyobb és legjobb minőségű szénelőfordulások. A több rétegben található széntelepek közül az elsők 80-100 m-es mélységben vannak 1-1,5 m-es, míg a legalsók 300 m körüli mélységben 2—3 m-es vastagságban. A nagyüzemi bányászat kezdetén a már feltárt és működő telephelyeket még működtették lejtős tárókkal, később a függőleges mélyítésű aknákra tértek át. A perecesi bányászat a Diósgyőri Vasgyárhoz tartozott, megteremtője és fejlesztője Joós István, Selmecbányán végzett bányamérnök volt, akit 1882-ben, 27 éves korában helyeztek Diósgyőrbe, majd 1911-ben az állami szénbányák igazgatójává nevezték ki. Kiemelkedő utódja lett a két világháború között Hibbey Hosztják Albert, aki kormányfőtanácsosként fejezte be pályafutását. A második világháború után az államosítás első hullámai elérték a szénbányászatot is: államosították és központosították az állami üzemeket. Ez éveken keresztül igen komoly gondot okozott Perecesnek, de az ország bányáinak is, hiszen minden jelentős bányaüzem valamelyik ipari vagy energetikai nagyvállalathoz tartozott, így a karbantartás, anyagellátás vonatkozásában nem voltak felkészülve az önállóságra. A diósgyőri — Pereces központú — állami bányák termelése a századfordulón már meghaladta a 100.000 tonnát, 1910-ben a 300.000 tonnát, míg 1914-ben együttesen 400.000 tonnát termeltek. A két világháború között visszaesett a termelés 100-200 ezer tonna közé, de a második világháború alatt sem érték el a 400.000 tonnás szintet. Erre 1950-ben került sor. Majd a nehézipar nagy fej-