Balázs József: Egyházak és iskolák Diósgyőrben - Tanulmányok Diósgyőr Történetéhez 3. (Miskolc, 1998)

II. DIÓSGYŐR ISKOLÁI - Népiskolai tanterv és tanítók Diósgyőrben 1930-1946

tást vártak, mert többségük katonaviselt volt, és számoltak azzal is, hogy a tanévet végig dolgozzák, míg a nőknél különböző okok miatt gyakrabban feltételezték a hiányzást. Az állami iskolához történő kinevezésért a minisztériumhoz kellett a kérelmet benyújtani. Még 1940-ben is csak az reménykedhetett, akinek jeles, vagy jó rendű oklevele volt. Először próbaszolgálatra szólt a megbízás, majd helyettes tanítóvá minősítették és két év után történt a véglegesítés, a „rendes tanítóvá" történt kinevezés. A kinevezett tanítónak abba a községbe vagy városba kellett mennie, ahová küldték, de át is helyezhették. Lakásról, étkezésről magának kellett gondoskodnia. A fizetést Budapestről az Illetményhivatal havonta folyósította. A munkáját az állami tanfelügyelőség és a tankerületi főigazgatóság ellenőrizte. Fővárosi népiskolához csak az kaphatott kinevezést, aki az említetteken kívül még egy éves kiegészítő képzésen vett részt. Minden szolgálati időt beszámítottak. A fizetés a szolgálati idő növekedésének megfelelően fizetési osztályok szerint emelkedett. Csak alapfizetés volt, túlóradíj, pótlék, stb. nem. Kizárólag olyanok tanítottak, akik a képesítést a tanítóképző nappali tagozatán szerezték. Mind az állami, mind az egyházi tanítót megillette az 50%-os vasúti utazási kedvezmény családtagjaival együtt. Igazgatói megbízást a felettes hatóság adott a legtöbb szolgálati idővel rendelkezőnek. Ez kiemelt megtisztelés volt díjazás nélkül. Az elismerést, kitüntetést írásban adták, de csak igen kivételesen és pénz nélkül. Érdekvédelmi egyesülete külön volt az államiaknak és külön az egyes felekezetek tanerőinek. Az álláshoz jutás lehetősége akkor változott, amikor a trianoni szerződéssel elszakított területekből visszakapta az ország, 1938-ban a Felvidék déli részét, 1939-ben Kárpátalját, 1940-ben Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, 1941-ben pedig a Délvidéket a Muraközzel. A közigazgatás rendeződése után megszűnt a munkanélküliség és a tanerők válogatása is. Az oklevél megszerzésekor a tanítók elérték, vagy már túlhaladták életük 20. évét. Akiket katonai szolgálatra alkalmasnak talált a sorozóbizottság - kivétel alig volt - azokat 21 éves korban behívták első tényleges szolgálatra. A szolgálati idő 1940-ben már három év volt. A háború elkezdődött. A hosszú katonai idő még hosszabb lett, és megtörte a fiatalok távlati elképzeléseit. Űj szakmával kellett megismerkedniük, új érzelemvilág, új hangnem, bánásmód, stílus, iskolások helyett felnőtt emberek. Amíg az iskolai munka az érzelmek kimunkálására épült, addig a katonai szolgálat a keménységet, az elszánt bátorságot igényelte. Az egyházak azt hangoztatták, hogy „Ne ölj!" A katonai kiképzés végső célja pedig éppen az ellenkezője volt, felfokozni az egyénben a durvaságot olyan fokra, hogy képes legyen gátlás nélkül, akár közelharcban is megsemmisíteni az ellenséget a haza védelmében. A hadtestparancsban is leírták: „Nem érzelgős katonákra, irodalmárokra van szükség a háborúban, hanem, aki az ellenséget el tudja pusztítani". A