Kiszely Gyula: A Diósgyőri Magyar Állami Vas- és Acélgyár története 1867-1945 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 1. (Miskolc, 1997)

VII. Az első világháború és az újjáépítés (1913-1933)

Az országgyűlés részére a 33-as Bizottság készítette elő a fontos döntéseket, így nem csodálkozhatunk, hogy a 191 igazgatósági tagsággal rendelkező többség frontot alakított ki az Állami Vasművekkel szemben.

Az 1932/33 évi költségvetés országgyűlési vitájában Propper Sándor képviselő az Állami Vasművek védelmére kelt. Szerencsétlennek tartotta azt az elgondolást, hogy a diósgyőri gyárat a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű venné át azzal a céllal, hogy a modem és használható részeket beiktassa saját gyárába, a számára nem értékes részeket pedig ócskavasként beolvassza.

A diósgyőri munkásság érdekében többek között a következőket mondotta: Ha könnyelműen, olcsón, felületesen elkótyavetyélik ezt az állami üzemet, újból 3^t 000 munkás és ugyanannyi család, tehát 8-10 000 lélek válik kenyértelenné, földönfutóvá. Miskolc egy része és Miskolc egész környéke elpusztul, elsorvad, elvész ennek a politikának következtében, amely ebben a felületességben és könnyelműségben - nem tudom igaz-e, mindenestre megkérdezem - megnyilvánulna. Nagyon kérem a mélyen tisztelt miniszter urat, néhány ezer munkásnak egyelőre lelki-egyensúlya helyreállításáról van szó (Farkas István: az egész vidék, fél megye él abból!) méltóztassék megnyugtató nyilatkozatot tenni abban a tekintetben, hogy ez a virágzó, nagy múltú diósgyőri gyár nem lesz Bíró Pálék martaléka. (Reisinger Ferenc: ott tízezer ember várja ezt a választ!)

Propper képviselő felszólalására Kenéz Béla kereskedelemügyi miniszter válaszolt. A meglévő deficit fő okát abban látta, hogy a diósgyőri üzem is azok közé tartozik, amelyek még Nagymagyarország, sőt az osztrák-magyar vámterület testére volt szabva, így a mai megcsökkent forgalomhoz képest a rezsiköltség aránytalanul nagy. Hivatalba lépésekor a tárgyalásokat ebben az ügyben azonnal megkezdte és a képviselők megnyugtatására közölte, hogy a diósgyőri üzem állami kézben való tartáshoz ragaszkodni fog.

Kenéz miniszter felszólalása végén a Kereskedelemügyi Minisztérium álláspontját így foglalta össze: „Nem mentegetődzésül, hanem az Állami Vas- és Gépgyárak jelentőségének tisztázása végett mondom el ezeket: Ezeknek a gyáraknak rendkívül nagy szerepük volt a magyar mérnökképzésben, (Beck Lajos: ez is igaz!) a találmányok és kísérletek önzetlen felhordásában. Amellett végre is van állami államrezon abban, hogy az ilyen vállalatok állami kézben, vagy állami érdekeltségben legyenek. Ebből a szempontból méltóztassék megnézni egész Európát. Elsősorban utalok itt Németországra. Ott vannak a híres Steinachi Vasművek, azonkívül hét bányamű és kohóüzem van állami kezelésben. A kiéli és schiebaui hajóépítő társaságok is állami érdekeltségben vannak. Csehszlovákiában azután van öt vasmű, s nyolc bánya és kohómű. (Fábián Béla: Oroszországban minden állami!)

Ugyanezen az ülésen szólalt fel Beck Lajos képviselő is, aki osztotta a miniszter elismerő szavait az Állami Vasművek régebbi működését illetőleg, azonban kárhoztatta mostani működését „...mert állandó veszteséggel dolgozik ma is és mert a magániparnak és magánvállalkozásnak adóképességét jelentékeny mértékben csorbítja.”53

Nem vitás, hogy a magánipar és az országgyűlésben helyet foglaló képviselői, a 33-as bizottság 21 tagja, akik 191 igazgatósági tagságot reprezentáltak, mindent elkövettek annak érdekében, hogy a már ismertetett 1931. évi XXI. törvénycikk IV: fejeze33 Az országgyűlés képviselőházának 97. ülése 1932. június 4-én szombaton. 152. p.

201