Kiszely Gyula: A Diósgyőri Magyar Állami Vas- és Acélgyár története 1867-1945 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 1. (Miskolc, 1997)
VI. Az állami vaskohászat és a gépipar egyesítése (1900-1913)
helyes kereskedelmi érzék, az amúgy is kezdetleges, gyenge magánipari vállalkozást alapjaiban rendítette meg.” A XIX. század elejei magyar állami kohászatot három csoportra osztja: Brezova- Rhonic Zólyom-megyében, Hámor Diósgyőr mellett és Gyalár, valamint a vele kapcsolatos hámorművek Hunyad megyében. 1881 a kincstári vasgyárak korszerű kialakításának kezdete és szerinte ettől az időponttól kezdődik a „tévedések sorozata”. „Aggódó” szerint a hatalmas kiterjedésű rudabányai vaskő telepet Diósgyőr érdekében ki kellett volna fejleszteni, ezzel szemben pár évig folytak kísérletek a diósgyőri gyárban a nyers- vasgyártással, de azt a sikertelen kísérletek után abbahagyták. „A meghiúsulás okát abban keressük, hogy a kohók építése és vezetése tapasztalatlan erőkre bízatott, s a vállalkozás már kiindulásánál alapvető hibákat szenvedett” írja. Elismeri, hogy a helyzetet súlyosbította még a rudabánya-telekesi ércek aránylag magas réz- és kéntartalma is, amin azonban segíteni lehetett volna és így az országos jelentőségű rudabányai érckincs hasznosítható lett volna. írja, hogy „később Rudabányát a kincstár eladta, s ezzel aztán egyszer és mindenkorra alapjában megsemmisítette a miskolcvidéki vasgyártás kifejlődésének lehetőségét és megfosztotta egyúttal a vasgyártás jövő alapjait szolgáló egyik legjelentősebb természetnyújtotta kincsétől.” ...,,A Rudabánya elajándékozása által meztelenre vetkőztetett diósgyőri vasgyár igen nagy pénzáldozatok árán az államvasutak szükségleteinek kielégítésére utalt vasgyárrá alakult át. Külső megjelenésére impozáns mű, de létalapja nincs. Mi szakemberek tudjuk, hogy ez is egészségtelen talajon él, s örökös áldozatok ápolgatások dacára mindig beteges, sápadt palánta lesz a vasgyári vállalkozások során.” Végső következtetésként pedig megállapítja: „...végre ki kell formálódni ebben a kérdésben is az országos közvéleménynek, mely „állj-t” kiáltson ezen gazdasági politikának. S ha éppenséggel vasat akar az állam meglévő gyáraiban termelni, ám arra is van tere és módja! Csináljon hadfelszerelési gyárakat, legyen második Skoda-művek a Monarchiában, második Witkovitz, ahol a hadsereg számára ágyuk, lafetták, lövedékek, az épülő DREADNAUGH-tok részére páncéllemezek és sok más felszerelési cikkek készülnek, mind olyan dolgok, melyekből a magánvállalkozás nehezen kaphat részt, ámde hagyjon fel azzal az ipari tevékenységgel, mely a meglévő vasgyárak létfenntartását veszélyezteti.”78 „Aggódó” cikkére szeptember 1-én válaszolt az Állami Vasművek megbízottja. Állításait megcáfolva kérdezi: ...,,a tényeknek ilyen állása mellett hol van a „tévedések sorozata”? Ezt „Aggódó” aligha tudná megmondani, mert ő csak beszél, állít, szavakkal dobálódzik, de mit sem bizonyít! Ilyen cikkel a nyilvánosságot izgatni, félrevezetni lehet, de tájékoztatni semmiképpen sem.” Az ércbányák kérdésével kapcsolatban hivatkozik az 1870-es évek képviselőházi vitáira, emlékeztet az akkori eseményekre: „...hogy pedig a szóbanlévő vasbányák idegen kézre jutottak, annak meg van a maga története, mely az akkori országgyűlések naplóiból kiolvasható. Akkortájt ugyanis sokan fejtettek ki nagy akciót abban az irányban, hogy az állam vasipart ne folytasson, hanem a vasgyártást - úgy mint egykoron volt - bízza magánkezekre, s a vasgyárakat adja el ezeknek. Ezen akcióknak az volt a folyománya, hogy az akkori kormány az összes állami vasműveket és vasbányákat eladásra kiírni kényszerült, így tehát a telekesi-rudabá78 BKL. 1909. aug. 1. 15. sz. 181. p. 154
